Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 8. szám - Szilágyi Domokos: A Volga Nyugaton
Június elején jártunk. (Hat nap alatt csurog le a levél Oslótól Bukarestig.) Időközben némileg módosult, pontosabban bővült a karaván. Erik földobta, hogy vigyük legidősebb lányát, Ágit is. Hát vigyük. Ági éppen akkor végezte a lélektan-szakot („Az első diplomás a családban” — dicsekedett Erik úton-útfélen. Németországban pedig, főleg útfélen: „Ugye, milyen jól beszél németül? Én tanítottam”). Erik éppen nem volt pénz bővében, én viszont épp akkortájt kaptam meg a végelszámolást a Sajtóértekezletért, odaadtam neki tízezret — utólag majd osztozkodunk. Beadtuk a kérvényeket. Beiratkoztunk a Román Autóklubba (Nyugaton fütyültek rá); így lettem én a klubnak — kocsim nem lévén, hálisten- nek, — pártoló tagja, egy teljes esztendeig. (Azóta nem pártolom, sem anyagilag, sem erkölcsileg. Nem tudom, hogyan boldogul.) Kifizettük a CASCO-biztosítást stb. A fejedelmi többest úgy kell érteni, hogy mindezt Erik intézte (kivéve az én saját, különbejáratú útlevél-ügyemet. De még a meghívó-levél hites fordíttatását is vállalta, egy füst alatt a magáéval). Közben óva intő figyelmeztetés Nyugat-járt honfitársaktól: ne vigyünk hívatlan személyt, azok ott nem veszik jó néven. Váratlan leány várat nem nyer. Énnekem jutott tudomásomra a dolog; Erik csak vállat vont. Igaza lett. Ágit Európa minden nagyobb városában megkérték. (— Te, és mit csinálok, ha künn akar maradni? — kérdezte egyszer Erik, még az elején, midőn közölte velem a szaporulatot. — Hiszen nagykorú. — Odakünn aztán sózta volna a nyakába mindegyik kérőnek, vicces-formán, de Ági nem volt kapható.) — Hanem a legfontosabb volt a stb. Ezen X. elvtárs Y. titkárának Z. titkárnője értendő. Ő telefonálgatott illetékes helyre, hogy mi lesz már, kapjuk-e vagy sem. Főként a vége felé, amikor Erik elkezdett hisztizni. Ági tudniillik megkapta; mi ketten még nem. — Igen, neked is éppen most kellett cirkuszolnod — hallottam egyre-másra. Merthogy éppen akkor váltam, nem hivatalosan, csak faképnél hagytam őnagyságát. — Most emiatt lesz fönnakadás. — Nem lett. (Mégiscsak van valami a Szondi-féle osztályozásban — Szondi említésekor nem kell föltétlenül beteges dolgokra gondolni! —: Erik sok tekintetben a „weibliche Männer”, a nőies férfiak közé tartozik. Talán emiatt van, hogy „csak” lányai születtek. A gyermek nemét is az ondósejt határozza meg.) Utolsó percben tüzes telefonozgatás. Z. titkárnő végre jelenti: — Minden rendben, az értesítéseket már postára tették. — Rögvest taxiba vágtam magam, rohantam régi lakásomra, illetőleg csak -hoz, mert a szűröm kitétetett belőle. Épp az ajtóban értem tetten a postáskisasszonyt: írta az értesítést, hogy ajánlott levlapom érkezett. Ide vele, gyöngyvirágom, vilojám. Vissza Erikhez. Mi a teendő? Ekkor és ekkor felmenni az útlevél-osztályra, ott szép civilizáltan tárgyalnak, megalkudni, hogy mely napon mehetek az útlevélért. (Csakugyan civilizáltan folyt. — Mikor akarnak indulni? — kérdi a hivatalnok. — Szeptember elsején — mondom én gyanútlanul. — Jöjjön másodikén — mondja ő. — Hogyhogy? — nem kapcsoltam azonnal. — Elsején indulunk. — Jöjjön másodikén az útlevélért — így a megföllebez- hetetlen válasz; a kisablak becsapódik.) Erik közben számolt, levelezett, telefonált, kérincsélt, koldult. Pénzügyben, persze. Az Autóklub adott harminc dollárt benzinre. (Meddig lesz ez elég? Grácig? Hallstattig?) Zs. a Szocialista Művelődési Tanácstól kiprotekciózott hetven dollárt ösztöndíj (vagy hasonló) címén. Volt tehát száz dollárunk + valami 200 forintunk (ez utóbbi is Eriknek a húzása) megtámadhatatlanul hivatalosan. Vinni kell még: könyveket, két csergét, cserepeket, alkoholokat, mindenféle 3
