Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Dudás Károly: Az idő és a történelem ujjlenyomatai
Dudás Károly Az idő és a történelem ujjlenyomatai r an Donnán Lászlónak egy fotográfiája: Szakadó című riportkönyvemhez készült. Vajdasági szántóföldet ábrázol, valahol Gunaras és a beszédes nevű Brazília határában. Ösvények kanyarognak szeszélyesen, ezen a kiszikkadt bácskai földön, kocsikeréknyomok mélyen a föld testébe vésve, feneketlen kátyúk mindenfelé. Mint valami hatalmas istenség ujjlenyomatai. Akár csak ezen a kiszikkadt férfiarcon, férfinyakon a ráncok. Talán a két legnagyobb istenség: az idő és a történelem ujjlenyomatai. Nagybaracskán készült a portré még 1982 nyarán, a Nagybaracskai Fotográfiai Alkotótelep idején, kinn valahol a Duna közelében. A nevét nem tudjuk a fényképen levő férfiembernek, születésének helyét és évét sem. Dormán László ihletett pillanatban született alkotása azonban elárulja nekünk, hogy csak itt keletkezhetett, a mi vidékünkön, a kegyetlenül huzatos Kelet-Közép-Európában, s hogy néhány éves frontszolgálatot vagy hadifogságot leszámítva, itt telt el a fotóalany hányatott életének öt és fél, hat évtizede is. A két kiváló szobrászmester, az idő és a történelem itt (és „valahol Oroszországban”) formázta ilyenre az arcát, véste bele a gondterhes éveket, s mélyiti még most is egyre barázdáit, s forrasztotta oda időtlen-időkig száj szegletébe a kapadohányból sodort cigarettát, amely nélkül e férfiarc többé el sem képzelhető. S a háttérben elmosódott, de örökké jelen levő szigorú drótkerítés nélkül sem. Dormán László az egyik legjelesebb jugoszláviai magyar fotós, a szociófotó területén minden kétséget kizárólag a legjelesebb. Iróbarátaival, újságíró kollégáival — a nemrég elhunyt kiváló költővel, Fehér Ferenccel például, s több mint egy évtizeden át e sorok írójával — vagy egymagában bebarangolta az egész Vajdaságot, a Drávaszöget, a Muravidéket, de a közel negyed évszázadnyi nagy idő alatt fotózás céljából sokszor megfordult Magyarországon és Erdélyben (ez utóbbiban neki, jugoszláviai magyar fotósnak, amíg még lehetett), no meg, persze, Párizsban és Nyugat-Németország számos városában. Az ember érdekelte mindenütt: a lét peremére szorult, egyedül maradt emberek, az isten háta mögötti falvak lakói, de maguk a pusztuló falvak is, a falurombolás korai szakaszában tengődök, itthon és a világban. Istenadta tehetségéhez szerencse is párosult: hivatása és olthatatlan fotózási szenvedélye hosszú ideig azonos vágányon haladhatott; fotóriporter volt ugyanis az újvidéki Képes Újságnál. Természetesen ez volt a legtermékenyebb korszaka, ekkor születtek a legnagyszerűbb képek, amelyekért számtalan hazai és nemzetközi díjban részesült. Mióta az Újvidéki Rádió szerkesztője (ugrattuk is eleget: mi a csodát fényképez egy fotográfus a rádiónak!?), alkotásai, sajnálatos módon, ám természetszerűleg megritkultak a kiállítótermekben, az újságok és folyóiratok hasábjain. Reménykedjünk benne, hogy ez csupán átmeneti állapot, s hamarosan vége szakad az aszályos esztendőknek (egyik kiállításának a címe). A fotózás mellett Dormán Lászlónak a dzsessz-zene a másik nagy szenvedélye: mi sem természetesebb tehát, hogy erről a területről is remek képei születtek. Dzsessz-zenész- portrék a világ minden tájáról. Legegységesebben, a legelmélyültebben, a legmagasabb művészi szinten azonban erről a mi világunkról vall, a kisebbségi léthelyzet pillanatairól; a szociófotó legrejtettebb titkaiba is be van avatva. Úgy vélem, ezt Nagybaracskán készült Nikotin című férfiportréja is beszédesen bizonyítja. 88
