Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Ittzés Mihály: Zenei élet Kecskeméten a XIX. század végén
Ha a zenei élet nyilvános alkalmait vizsgáljuk, a korabeli dokumentumok, sajtóközlemények érdekes és jellemző képet tárnak elénk. Nem a Katona József kör volt az egyetlen — bár műsorában azt hiszem a legigényesebb! —, mely helyt adott zenei programoknak. Mindenféle társaság — a tanító testülettől, a nőegyletig, a korcsolyaegylettől az izraelita segélyezési egyletig, a népkörtől a jogakadémiai olvasókörig, az iparos ifjak testületétől az iskolákig és az egyházakig — szívesen illesztett ünnepélyeinek műsorába néhány együttes vagy szóló zeneszámot. Persze sokszor csak tényleg a társadalmi reprezentáció feladatát bízva a divatos zenei csecse-becsékre. Az ünnepélyes alkalmak főszereplője nagyon sokszor valamelyik dalárda volt. Hogy milyen zenei ízlést képviseltek ezek az együttesek, jól megvilágítja Kodály Vidéki város zeneélete című, 1937-ben Nyíregyházán elmondott beszéde. Mondanivalója országos jelenségek alapján fogalmazódott meg, így Kecskemétre is ráillik: „[. . .] ahol dalárda van, ott még nincs művészet, sőt a legművészibb dalárdaéneklés is többnyire csak a művészet előcsarnokáig vezet. Egyszerűen azért, mert a férfikar egész irodalma ilyen. A német férfikar, mert hisz lényegében azt vettük át, inkább társadalmi összejöveteleket, mint művészetet szolgáló intézmény. Ebből a korlátozottságból már csak eszközeinek korlátozottsága miatt sem igen tud kibontakozni. Innen van, hogy a legnagyobb mesterek nevét alig-alig találjuk a férfikarok katalógusaiban.” A zenélési alkalmak tehát elsősorban nem az európai, polgári értelemben vett hangversenyek voltak. A kecskeméti programok, sajtóközlemények a különböző egyleti alkalmakat említik, a táncmulatság, a majális volt a természetes közege a zenének. A repertoár? Mai szemmel nézve bizony általában eléggé igénytelen. Mégcsak nem is konzervatívan klasszikus irányultságú. Két fő területe: a németes kardal, dalárnóta és szalondarab irodalom, jó esetben másod-harmadosztályú szerzőktől (nevüket nem is érdemes most felidézni, aligha mondana a mai zenekedvelőnek, olvasónak valamit bármelyik is ...); illetve a XIX. század második harmadától kialakult és divatossá vált magyar népies műdal és nótairodalom. Vagyis a műsorokban az érzelmesség, a sirvavigadás és a vidám üresség képviseltette magát. (Vajon a mai zenei közízlés — mutatis mutandis — mutat-e magasabb igényeket, éltet-e értékesebb alkotásokat? Hiábavaló lett volna a legjobbak sok évtizedes küzdelme? — de ez egy másik dolgozat témája lehetne .. .) A magyar repertoárra Szerdahelyi, Szentirmay, Dankó dalai, a diákkorában kecskeméti illetőségű Zimay László (a Városi Dalárda tiszteletbeli tagja), Ábrányi és a helyi szerzőcskék darabjai a legjellemzőbbek. Három megjegyzést azonban érdemes itt tenni. Az egyik, hogy a helyi szerzők, többé- kevésbé tanult, olykor — mint Szabados és Szent-Gály esetében — országosan is ismert zenészek, ügyesen kiszolgálták az alkalmi igényeket. Indulót komponáltak az iskolai zenekar ünnepségére, köszöntő dalt a 25 éves jubileumát ünneplő polgári iskolai igazgató és karnagy, Pásthy Károly tiszteletére, dalimát vagyis jeligét a dalárdának vagy Katona József emlékére 1891—92-ben, Jókai tiszteletére 1894-ben. Másik észrevételünk, hogy a politikai körülmények, a kulturális áramlatok a tíz év nagyjából változatlan repertoárja mellett is nyomot hagytak a műsorokon. Amikor hivatalossá vált március 15-e megünneplésének lehetősége a kilencvenes évek elején, akkor egyszerre feltűntek az iskolai műsorokban — s nem csak az adott nemzeti ünnepen, hanem általában — a Kossuth-nóták, majd a Káldi Gyula által felfedezett és szorgalmazott kurucdalok. Ebben a helyzetben természetesen a Himnusz vagy a Szózat éneklése is külön műsorszám, emlitésre méltó esemény! Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a Kodály által sokszor jó (akarom mondani: sajnos rossz!) okkal felhánytorgatott sekélyes német kisvárosi szellem mellett a — művészileg alig-alig értékesebb, de legalább — magyaros szellemiség is megkapta a maga zenei kifejeződését. (Persze, mint közvetve utaltunk már rá, valódi népdalkultuszról még akkor sem volt szó, ha a népdal címet vagy műfaj megjelölést gyakorta használták is!) Végül: olykor-olykor az európai és magyar müzene értékesebb alkotásai is előadásra kerültek. Leginkább a század eleji-közepi francia és olasz, olykor német operarészletek, azok átiratai hangzottak el. De például Lisztet is csak egy-egy kisebb egyházi kórusmű vagy férfikari bordal képviselte. A nemzeti zenéből Erkel Bánk bánjának részletei kerültek 76
