Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
tik egy népkisebbség a fölötte uralkodó erők játékszerévé? Ügy lázad, tiltakozik, hogy ezzel tovább növeli lázadásának okát? Latolgatni lehetne (talán kellene is), hogy milyen kihatása lehet a nemzet egészének sorsára, történelmi távlatban, a mostani erdélyi kiáramlásnak. Az első világháború után kétszázezren távoztak Erdélyből, a második világháború erdélyi magyar veszteségét még hozzávetőlegesen sem mérte fel senki (háborús halottak, elhurcoltak, Magyarországra menekültek), a magyarság léte mégsem került végveszélybe Erdélyben. A felvidéki magyarságból 1945 után vagy százezret szakított ki az erőszakos áttelepítés, az ottani magyarok lélekszáma fele sem volt az erdélyiekének, a nemzetrész életfája mégsem pusztult ki, új hajtásokkal pótolta a veszteségeket. Súlyosabb volt a felvidéki magyar veszteség a második világháború után, mint az erdélyi, mert a jobb módú falusiakkal együtt az értelmiségi réteget telepítették át vagy tették lehetetlenné a szülőföldjén, az intelligencia felső szintjétől le a falusi tanítóig, az eltelt negyven év alatt mégis új értelmiség támadt, amely — úgy tapasztaltam — újratermeli az egészséges nemzeti önismeretet és öntudatot. Az anyaországban figyelemre méltó eszmélést indított el most az erdélyi magyar menekültek, áttelepülők tömeges megjelenése körükben. A menekülők sorsának megismerése életközeibe hozta a Dunántúlhoz, Kisalföldhöz, Nagyalföldhöz, Szegedhez, Debrecenhez és persze Budapesthez az addig csak közvetve, távolról ismert erdélyi magyar drámákat. Ez pedig a nemzeti együttérzés kötelességét ébresztette fel addig közönyös, önkörén túl a nemzet egészére alig tekintő emberek tömegeiben. (Ezt a megfigyelést a majdnem hat éve Budapesten élő fiam tette.) Mindez nem kíván könnyed nemzeti önvigasztalás lenni, még kevésbé a tömeges áttelepülések ösztönzése. A közös, nemzeti számvetésen belül mindenkinek megvan a maga egyéni elszámolása, a maradóknak és az elmenőknek egyképpen. Kinek könnyebb? Kinek nehezebb? Az áttelepült vagy elmenekült írók — ha szólnak erről — nehezebbnek mondják a maguk sorsát. Ágoston Vilmos kisregénye szól erről, Czegő Zoltán nyilatkozata, meg íratlan vallomások. Sok függ attól is, hogy milyen életkorban és egészséggel vág neki valaki az új otthon megalapozásának. Fiatalok számára összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint egy magam korabeli, 62 évet töltött, öregedő embernek. Mit hagyok én itt, mit számolok fel? (A rendelkezések furfangos módon gondoskodnak arról, hogy megváljak egy élet munkájának minden eredményétől.) Itthagyok személyes tulajdonunkben lévő, kettőnk — feleségem és magam — számára viszonylag kényelmes, háromszobás lakást, üzlet- és buszközeiben, gyümölcsfákkal tele kertek közepén. Ezt a lakást vásároltuk meg, miután sikerült megszabadulnunk az általad túlságosan felértékelt „betonvártól”. Negyven esztendei munkaviszonyom alapján romániai körülmények között nagy nyugdíjam van. A feleségem is nyugdíjas. Meg kell válnom a barangolásaimra hűséggel hordozott öreg Skodámtól, amellyel tizenkét esztendő alatt úgy összenőttem, mint székely gazda a lovával. Mindezekből annyi sem marad, ha a bankok tekervényes útján végre eljut Budapestre, hogy kiadó- sabb áldomást fizessek a barátaimnak. Szülőföldemen ez a szokás: a székely ember áldomást fizet, ha megválik valamijétől vagy szerez valamit. Hát hogyha az életét váltja fel, kezdi elölről? Majdnem kifelejtettem, mert nem tudom megszokni a gondolatot; fel kell számolnom több ezer kötetes könyvtáramat. Könyvet, saját könyveimet is kivinni csak „kilóra” lehet, hetven kilónyi ruhát vagy könyvet, ágyneműt. Ilyenkor érzed meg, hogy milyen „súlyosak” tudnak lenni a könyvek! Soha nem mennék el a valamennyiünket szorongató gondok elől. Továbbra is megbékélnék a sorbanállások ideggyötrő türelmetlenségével, a télen belül is zúzmarás falakkal, betonból emelt tömbházunkban, az egész esztendőn át tartó böjttel, ami magamfajta cukorbajosnak nem éppen előírt gyógymód, a rettenéssel a telefontól, mert ki tudja, a csengetéstől, hiszen nemcsak a szomszéd jöhet, szívbajosoknak nem éppen idegkúra mindez. A tévén is már csak mosolygok, pedig nézhetetlen, mégis minden este bekapcsolom. Okosabb volt sepsiszentgyörgyi barátom, aki az előfizetést akarta lemondani, de azt 56
