Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)

család bukaresti életének rajzát; egy életérzés regényét. Ók maguk, a krónika szereplői, soha nem kérték tőlem, hogy könyvbe írjam őket. Első hallásra talán megrettennének szándékomtól, mindig hamar összerezzentek.” Magam is tapasztaltam ezt az összerezzenést, mind a Gyime- sekben, mind pedig — és még fokozottabban — a moldvai csángók között. Te sokfelé jártál, Szabófalván (az egykori költőnél, Lakatos Demeternél, akinek verseit magyarul, románul ömlesztve olvashattam kéziratban, fiatal szerkesztő koromban) és Klézsén, Moldva északibb és délibb tájain. Felkutattad a csángókról szóló irodalmat. Azt hiszem, kevesen ismerik nálad jobban ezt a korántsem csupán néprajzi, népköltészeti, nyelvjárási „színfoltot”, múltnak és jelennek ezt a különös, súlyos keverékét.

Vajon mi az oka, hogy nem csupán napjainkban, de már étizedek óta, sőt lehet, hogy évszázada oly sok vita forrása a csángóság? És ha még a tudomány keretei közt maradna a meg-mgújuló, mondhatni vég nélküli polémia ... Te vagy a megmondhatója, hogy egyesek igazán nem a tudomány fegyvereit vetik be vélt igazuk bizonyítása érdekében . . .

— Moldvában ma hatvan- vagy legfennebb hetvenezer csángó beszél a kapuján, az ajtaján belül magyar anyanyelvén. Ennél jóval nagyobb az elmúlt száz évben nyelvet váltott, román nyelvűvé lett csángók száma. Ez a magyarnak maradt hetvenezer ember is a nyelvvesztés közvetlen veszélyébe került. Hetvenezer emberért folyik az ádáz vita, mikor Havasalföldön — említettem az előbb Bözödi György becslését — egymilliónyi székely olvadt bele a románságba, és róluk nem esik szó sehol? A csángók ügye azonban nem mennyiségi kérdés! A Szeret mentén két nemzet koordinátái között csap össze századok óta a nemzeti megmaradás és az erőszakos asszimiláció eszméje és gyakorlata. A csángók nemzeti önvédelmüket saját erejükből kezdték el nagyon régóta, még valamikor 1864 táján, amikor a magyar egyházi nyelvet az olasz misszionáriusok kényelmessége okán kezdte felváltani a román. (Az új, olasz „papocskáknak” — ahogy a csángók nevezték őket — könnyebb volt a román nyelv a magyarnál.) A magyar nemzeti közvélemény sokáig nem is tudott arról, hogy a magyar nyelv élethalálharcot vív Moldvában, mind jobban visszaszorul a házakba, a lelkekbe. Csokonai Vitéz Mihály egyik versében, a Marosvásárhelyi gondolatok ban bukkannak elő váratlanul a moldvai csángók, akiknek a debreceni költő polgárjogokat kívánt. Egy magyar ferences barát, a székely Gegő Elek hoz élethű tudósítást 1836-ban a moldvai csángók magyar sorsáról. A csíktaplócai születésű Gegő már öt évvel előbb, 1831-ben értekezést írt a moldvai magyarokról, nem személyes élményei, hanem Pap Sándor tatrosi plébános elbeszélése alapján, akivel a székely teológus 1824-ben ismerkedett meg Kolozsvárott. Gegő értekezése az akkori magyar fővárosban, Pozsonyban íródott, tehát a nemzet egészéhez szólhatott volna, ha elterjed és fennmarad. Gegő után maga a moldvai magyarság ad jelt magáról, Petrás Ince János klézsei plébános népköltészeti gyűjtésével. A magyar nemzeti közvélemény mindinkább felfigyel a legkeletibb magyarokra, utazók járják Moldvát, köztük Koós Ferenc bukaresti református tiszteletes, aztán nyelvészek, a magyar nyelv kutatói, magyarok és finnek, németek. Századunk elejére a csángók sorsa már benne ég a nemzeti tudatban.

Megmentette, egyáltalán: megmenthette volna-e pusztán a magyar nemzeti érdeklődés keleti véreink nyelvét, hagyományait, lelkét? Mindig ez az érv azoktól, akik kényelmességből, nemzeti nihilizmusból „lemondtak” a csángókról. Hallottam én is gúnyos megjegyzést, hogy csángóföldi barangolásom romantikus nosztalgia, a csángók magyarságát a történelem vette le napirendről. Igaz, hogy porlik a magyarság Moldvában, sorvad a nyelv, olyan hiátusok támadnak benne, mint a csángók balladáiban, de mégis él még, és csökönyösen élni akar. Karácsonykor Klézsén azt éneklik, hogy „Hol vagy István király, téged magyar kíván”. Szédületes időmélységekből tör fel a nagyobb testvér keresése, ösztönösen a nemzethez szólnak, tőle várják a lelki biztatást. Megérezték, hogy önmagukban nem elég erősek nyelvük, kultúrájuk megőrzéséhez. Melyik nemzeti kisebbség tudott érvényt szerezni életakaratának? A bretonok elapadtak, anyanyelv nélkül maradtak, mert nem volt anyaországuk, amelynek a puszta léte biztatás, reménység, erőforrás. Az erdélyi románok nemzeti törekvéseit is a román anyaország segítette beteljesüléshez. Az erdélyi magyarság

49