Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
vet érdemelne tőlem, olyan gazdag élményekkel és annyira kötelező örökséggel indított el a világba. Kolozsvár pedig? Tizenkettediknek maradna a sorozat betetőzéseként, ahogy Erdély székvárosához illik. Beleszóltak a zord idők, miként egész romániai magyar könyvkiadásunkba, mint a Te tervezett könyveid megjelenésébe, mint az írói és irodalmi tervek százaiba, a reménységek mindegyikébe .. . Valamennyi barangoló könyvem a cenzori hatalom ellenkezésével találta szembe magát, egyiket-másikat majdnem felére húzták a különböző ellenőrzések, még az így megtépázott szatmári-máramarosi kötetemet is ellenbrossúrával tisztelte meg egy Rotarescu nevű nyugalmazott alezredes, alkalmi irodalmi kritikus, méltó társa egynémely mai kritikusnak a hamisitásban, a nemzeti múlt eltorzításában, a csúsztatásokban, a becsületes realizmus megvétózásában. Ha román írók is panaszkodnak az efféle „kritikákra”, mit szólhatunk mi, nemzeti múltunk, önérzetünk, nyelvi valónk, lelki világunk védelem nélküli kiszolgáltatottságában? Tovább kellene-e írnom barangolásaim abbamaradt krónikáját? Helyre kellene-e állítanom a csonkán megjelent kötetek szövegeit? Melyik író felelne erre nemmel? Kérded, hová helyezném a magam barangoló könyveit Orbán Balázs hatkötetes Székelyföld-leírásához képest? Ama hat kötet monumentális monográfia, a korszak tudományos szintjén megkísérelt történelemírás, földrajzi, geológiai, néprajzi beszámoló, statisztika, művészettörténet, a Székelyföld és a Barcaság teljessége. Az én köteteim nem törekednek teljességre, inkább — jól jellemezted! — egy-egy tájegység emberi-nemzeti-társa- dalmi szintézisét kísérlik meg felvázolni, lehetőleg emberi portrékban. Olvasó-író találkozókon nem egyszer megkérdezték, hogy ezt vagy azt a falut miért „felejtettem” ki? Mindig azt feleltem, hogy én nem monográfiát írtam, hanem a magam képét vetítettem ki a megyéről. Abban a hiányzó faluban bizonyára nem ragadott meg semmi új vonás, ami a tablómra kívánkozott volna. Még valamit elmondanék barangoló könyveimről. Szándékosan kerestem meg az egyes tájak jelesebb magyar műkedvelőit, szinte már a kultúra „újraalapítok”, mint Horváth Pál tanárt Besztercén, Csirák Csabát Szatmárnémetiben. Kaptam olyan kritikát, még vita is kerekedett belőle, hogy túlértékelem ezeknek a szavalóknak, műkedvelő színjátszóknak, énekeseknek vagy helytörténeti búvárlóknak az érdemeit és teljesítményeit, hiszen mégsem mérhetők a hivatásos művészekhez, kutatókhoz. Csakhogy én nem is akartam a hivatásos művészek, tudományos kutatók „rangjára” emelni őket. Erdélyi magyar közművelődésünkben, évtizedeken át, sajátos szerepet töltöttek be ezek a művelődést közvetítő vagy éppen szervező „önkéntesek”. Nem mindig figyelt rájuk annyira a cenzurális hatalom, mint a színházakra, tudományos intézményekre, lapokra. Műsoraikban olyan versek is szerepeltek például, amelyek nyomtatásban ötven esztendeje nem jelenhettek meg Erdélyben. Horváth Pálék meg olyan eldugott mezőségi szórványokba vitték el Bródy Sándort vagy Móricz Zsigmondot, ahol hivatásos együttes soha nem járt. Az „elfogultságom” annak az áldozatnak szólt, amelyet ezek az emberek hoztak a magyar kultúra erdélyi folytonosságáért, éppen azért, hogy az intézményesített művészet és művelődés mellett, azzal együtt, soha nem ellenére és soha nem a hivatásosok „rangját” lerántva, építsék az újabb nemzedékek nemzeti öntudatát. Annyira nem ellentétei egymásnak a hivatásosak és „önkéntesek”, hogy a kolozsvári Állami Magyar Színház évtizedek óta darabokkal, díszletekkel támogatja a hozzá forduló magyar műkedvelőket. Manapság már ezt is múlt időben kell mondanom, a felocsúdó cenzori hatalom mindenütt félreállította ezeket az önkénteseket, beléjük fojtotta a szót. Hiányuk most érződik igazán, mikor egyáltalán nem lehet írni, beszélni róluk. Ezeknek az „önkénteseknek” a jelentőségére kívántam felhívni a közfigyelmet, persze, rejtett utalásokkal, „túlhangsúlyozással” is, ami ingerelhette a kritikusokat, a „csúcsok” minőségi rangját féltve. Ilyen rejtvény-stílust a közölhetőség kényszerített reám és egész erdélyi magyar irodalmunkra, nemcsak a valóságirodalom ágára. Az erdélyi magyar olvasó megértette a sejtetéseket, képzeletben összekacsintott az íróval. Mondom, amíg lehetett. Azóta gyökeresen megváltozott a helyzet: „önkénteseinket” elzárták a 42
