Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)

valójában mindnyájan tudtuk — a cenzori hatalom legjobban! —, hogy társadalmi lázadás volt. Sajnos, múlt időben kell mondanom.

Leginkább érzékeny végig nemzeti sorsunkra voltam. Ezt az örökséget kaptam az én tanítómestereimtől, az úgynevezett magyar népi íróktól, akik valójában az egész nemzet szószólói és érdekeinek kifejezői voltak. Kerestem a Te nemzedéked tagjainál, hogy érzékeny-e a nemzeti sorskérdésekre, jelesen az erdélyi magyarság megmaradására, vagy az abszurd, esetleg a kényelmes világpolgárság csábítására feladja ezeket. És Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár költészetében, az utánuk következőkben, Farkas, Magyari verseiben egyképpen a nemzeti felelősség tudatos vállalására lelhettem. Legerőteljesebben azonban éppen Nálad, a Te írásaidban jelentkezett a nemzeti gondok minden Erdélyben kimondhatója. Természetes is ez, hiszen a kritikusnak közvetlenebbül kell szólnia, meg is kell ideologizálnia azt, amit a költő, a prózaíró csak sejtet. Kántor Lajos tanulmányaiban kezdettől fogva együtt jelentkezett az új módszerek igénye és a múlt igaz magyar hagyományainak beépítése mai irodalmi köztudatunkba. Amíg az előtted járó nemzedékek még csak óvatosan latolgatták, hogy mit is vehetnének fel a múlt irodalmából a menekülés Noé-bárkájába, s Bánffy Miklóst még félszájjal sem merészelték elismerni, Reményik Sándor pedig „a magyar polgárság nacionalista költője” volt Nagy István szemében, vagy éppen „omló világ árnyék-kapitánya”, ahogy Antal Péter nevezte (gondolok most a Nézzünk szembe címmel futott Utunk beli vitára), addig a Forrás-nemzedék kritikusa, Kántor Lajos tudatosan nyúlt vissza minden éltető forráshoz, nemcsak az erdélyi magyar irodalom, hanem az egyetemes magyar literatúra nagy értékeihez. Egyetemista korában Madách foglalkoztatta, aztán Móricz Zsigmond, és természetesnek találom, hogy ő adta kezünkbe 1945 után az első válogatást Reményik Sándor költészetéből. Ebben éreztelek meg az első pillanattól hűséges harcostársnak, Lajos barátom. S hogy ezt most nem valamiféle udvariaskodás mondatja velem az Erdélyben és Magyarországon egyképpen tisztelt kritikus és irodalomtörténész címére, hadd idézzek egy passzust 1971-ben kelt (a Csíkszeredái Hargita április 4-ei számában megjelent) írásomból Alapozás című köteted kapcsán. Talán még emlékszel rá. „Különös lenne az, hogy az irodalmi alapozás nehéz feladatára éppen a Forrás-nemzedék egyik legnevesebb kritikusa, Kántor Lajos vállalkozott? Csak azok szemében tűnhetnék ez furcsának, akik éppen az előbb említett ismerethiány miatt a romániai magyar irodalom Forrás-nemzedékét (az elsőt és a másodikat, mert immár felnőtt a második is) valami semmihez sem kötődő, levegőben lebegő költői és prózaírói generációnak tartják. A Forrás-nemzedék szenvedélyes moralitása és néha elvontsága csupán visszahatás bizonyos haszon-erkölcsre és az irodalomtól idegen naptári időszerűségre, amelyet, sajnos, romániai magyar irodalmunk is alaposan megsínylett. De nem tagadása az alapnak, az irodalom százados humánus, morális, gondolati és az igazi időszerűséget időtlenné varázsló hagyományaiknak. Nem az oltóág tiltakozása a törzs ellen, amelynek életét továbbvinni hivatott, csakhogy másként, egy új, magasabb minőség törvényei szerint”.

— A „tartozásnak” van (lehetséges volna) egy harmadik vonatkozása is. Te kb. négy évtizede hivatásos riporter, következésképpen hivatásos kérdező (kikérdező) vagy. Ebben a minőségedben, de általában nem a munkaadóidtól kapott, hanem önként vállalt feladatként többször is megkérdeztél engem irodalmi, irodalom- és művészetszervezési ügyekben (ezek az interjúid napi- és hetilapokban, részben kötetekben is megjelentek). Én náladnál jóval fiatalabb vagyok ezen a területen (egyébként hovatovább egy nemzedékbe öregedünk; mintegy évtizede kezdtem „kérdezősködni” nem publicisztikai, hanem irodalomtörténeti, irodalomesztétikai meggondolásból, a hangosan és közösen gondolkodás hasznában reménykedve. Egy másfajta indíttatás ellenére most mégis lényeges pontokban, mondjam úgy, műfajilag is találkozhatunk. Tehát senki se próbálja a tegnapi interjúalany háláját keresni e mostani kérdezésben, hanem a sürgősen megválaszolandó kérdések címzettjét lássa ezúttal éppen benned. Mert lényegében egyetértek azzal, amit Feketeügy c. riportkönyved bevezetőjében (1973—74-ben) mondasz: „én az interjúban a riport megújulásának lehetőségét is látom”. Ugyanebből az ajánlást helyettesítő műfaji beszélgetésből idézem a következőket is: „Nálunk az irodalomnak,

34