Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Kántor Lajos: Riport - szorítóban (Beszélgetés Beke Györggyel)
Kántor Lajos Riport — szorítóban Beszélgetés Beke Györggyel M isztázzuk beszélgetésünk — pontosabban: eddigi beszélgetéseinket követő írásos gondolatcserénk — alaphelyzetét, letagadhatatlan tartozásomat Beke Györgynek. Az ún. Kántor —Lángban, a Romániai magyar irodalom 1945—1970-ben mindössze egy mondat olvasható Bekéről: „Beke György legfőbb riporteri erénye az új társadalmi jelenségek nyomon- követésében és a művelődési hagyományok ápolásában érvényesülő következetesség; ez a jó értelemben elkötelezett (regényeiben is tetten érhető) riporteri magatartás társul írásaiban a székely népnyelvből kölcsönzött izekkel (Az utolsó Bethlen, 1968, Csángó krónika, 1968—1969).” Az 1971-es első kiadáshoz képest az 1973-as másodikban sem bővült „Beke- fejezetünk”.) Másokhoz, fiatalabbakhoz viszonyítva is, feltűnően rövidre fogott ez a jellemzés. A tartozást mégsem innen számítom, hanem a későbbi évekből, a hetvenes évektől, amikor rendkívüli teherbírású és szorgalmú riporterünk valóban jelentős vállalkozásokba kezdett. De ne vágjak a kérdések elébe. Még néhány szót előbb a „tartozásról” — az interjúalany és a kérdező viszonyáról. Ha jól emlékszem, először a hetvenes évek elején találkoztunk, az Ifjúsági Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében, ahol mindketten vendégként tartózkodtunk: Te mint Előre-munkatárs, egyúttal pedig levelező hallgatója a Babes—Bolyai magyar szakának, én mint ifjú Korunk-szerkesztő. Te Bukarestből jöttél néhány napra, vizsgázni, én Kolozsvárról a fiatalság magabiztosságával, a „bejáratott” újságírónak kijáró kételkedéssel hallgattalak. (Szász Bélával, a bukaresti kiadófőnökkel, később minisztériumi tisztviselővel voltál együtt.) Innen egészen 1968 márciusáig, amikor két könyvedet is dedikáltad nekem (Az utolsó Bethlent és a Vándorvilláin című kisregény első változatát), nincs emlékem újabb találkozásról. A személyes kíváncsiságon túllépve kérdem most: benned miképpen él — ha él — „kapcsolatfelvételünk” emléke? — Elevenbe vágó kérdés: Írók személyes kapcsolatai, még inkább, kritikusok és írók viszonya egymáshoz. Ez elhatározó jelentőségű lehet — és gyakran az — még a „nagy” irodalmakban, demokratikus körülmények között is, hát akkor a mi fullasztóan belterjes erdélyi magyar literatúránkban, amelyben mindenki barátja vagy ellensége egymásnak, s amely a társadalmi gyakorlat tükörképeként, a pluralizmus gyanúját is elhárította magától. Gondolj most arra, hogy a nyíltság légkörében szinte már hadvezéri szerepet szerezhetett volna-e magának Gaál Gábor, bármilyen kiváló képességei legyenek? Ő annyira komolyan vette vezéri rangját, hogy „irodalmi napiparancsokkal” kormányzott, amit enyhe gúnynak lehet felfogni, de inkább halálosan komoly dogmatizmus volt. Gaál egészséges irodalmi légkörben az eszmei bajvívás, esztétikai viták, irodalmi véleménymondás egyik rangos ítésze lehetett volna, mondjuk Benedek Marcell mellett és ellenében, ha ez utóbbit a légkör nem üldözi el erdélyi tájainkról. A kikényszerített egyhangúsággal azonban Gaál Gábor sem nyert, irodalmunk pedig súlyosan veszített. Más kérdés Gaál Gábor személyes tragédiája, hogy (a fiatal Rajk László hasonlata szerint) az az épület dőlt rá, amelyet ő maga is buzgón épitett. Egyébként az elveiben ridegen szilárd Gaál Gábornál is számítottak az egyéni érzelmek: miközben Arany János Toldiját mint a kulákság előképét utasította ki az 32
