Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Takács Imre: Achilleszin-szakadás (elbeszélés)
apósod masszírozta kreolos baba-hasikáját, ahogy a bélműködés javára az orvos ezt nekik javasolta. — Most ő is masszírozhatja a fiáét! Apósom meg elsírta magát, mikor először meglátta az utódját! A kismama kávét nem főzött az anyósa csoda-masináján; pálinkával kínált meg . . . ! — Keveset tölts! Én sumák alkoholista vagyok. A pusztulás egyenes útjára lépni félek. Rendeztem az adósságomat, a 12-es tovább vitt a Déli pályaudvarig, de előbb a Schvarzer utcában — ahol Marsall Lászlót meglátogattam egyszer — bementem a borozóba zsíros kenyeret enni. És majdnem kelletlenül két deci vörösbort ittam hozzá. Az üvegemet nem kellett itt teletöltetnem, ahogy ez megtörtént már, hiszen még a tokaji furmint benne volt. A Déliben a legelőbb induló vonatot választottam, annak ellenére is, hogy az a mindenhol megálló volt (Ezzel is a bajt készítettem elő a jóakaratommal!) A rövid távú vonatokon kevés a dohányzókocsi. Egy fülke a mozdony után — tolatva menő vonat! —, amelyikben egy pici, talán 16 üléses hely dohányzó volt. A fél kocsi felét valamiféle szolgálati helynek alakították át. Csakhogy mire indultunk volna, észrevettem, hogy ahol a függönyt valaki lehúzta, ott az ablak fölhúzhatatlan. Rajtam kívül egy szerelmespár ült még a fülkében, de aztán se kettedmagunkkal, sem a kalauz segítségével, vagyis még hárman se tudtuk az ablakot följebb moccantam. Elindultam új ülőhelyet keresni. Tiszta levegőjű, narancsillatú kocsikon haladtam át. (Ó, az a rohadt bagó!) Végül a vonat másik végén találtam olyan félkocsit, amelyben dohányoztak, bár jelölve nem dohányzó volt az is. Mikor az így tökéletesen előkészített bajt versbe akartam írni, megpendült a fejemben ez a négy sor: Mentem volna bagózni ki a peronra / az emberek oldhatatlan gubancán gondolkodva, / kaparászva a jeget az ablakon, / nézve a tájat azzal: megvallatom! Mikor már közeledtünk Fehérvárhoz, csak egy nő ült rajtam kívül a félkocsiban. Talán ha többen maradtunk volna! így mint férfi — ha koros is — előrementem a lépcsőhöz. És még az, hogy nem jobb kéz felől, hanem bal kéz felől kaptunk peront. Bal kézzel fogódzva, a jobb felemmel legényesen tehettem volna le magamat. A peronmagasságot megszoktam már, csakhogy hátrapillantottam — egy másodperc! —, ezért nem vettem észre, hogy ahova a lépcső került az utolsó métereken, az már a kiteknősített peronszakasz, azzal a céllal, hogy a targoncákkal ott át lehessen menni a vágányokon a hetedik vágány peronjáig. Azon kaptam magamat, hogy négykézlábon állok a peronon, ami nemcsak hosszában lejtett, de keresztben is a vágány-szintig, a sínkoronáig. Odajött egyik kalauz. — Ugrott? — Dehogy ugrottam. — A szemüvege is eltörött. — Nem törött az el, csak leesett. Még kecelő pózomban utána nyúltam és föltettem. Aztán már két kalauz is ott volt. Az utánam lelépő nő is segíteni akart. Odajött egy férfi is azzal, hogy segítsen, de aztán hogy látták: várni akarok a föltápászkodással, elmentek a civilek, a két kalauz pedig fölállított. — Merre van innen a lépcső? — kérdeztem. Megmutatták, aztán otthagytak. Rájöttem, a fájdalomtól nem éreztem még a fájdalmat sem, a fájdalomtól nem tudtam, hogy miként mentem át a lépcsőnállásból négykézlábba. Most tudom, hogy a fájdalom miatt nem hallhattam a sérülés beltesti hangját, mint ahogy ezt hallottam a múlt év szeptemberében az 1-es buszon, mikoris — hogy láthassam 13
