Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium, VIII. rész (esszéregény, fordította: Szenyán Erzsébet)
VII. 28. Régi jegyzetek (a „Lengyelország 2000” Bizottság ülésszakáról, melyet a Lengyel Tudományos Akadémia szervezett Jablonnában). A téma: „Ember — Környezet — Egészség”. — a betegség megváltoztatja az embert: az ember magába vonul, bezárkózik saját személye határai közé; — az érzelmi állapot jelentős, s mégis kevéssé méltányolt hatása az ember szervezetére, egészségére; — az ember biológiai lényként természetes környezetben alakult ki még a neolit korszak előtt. Ezért alkalmazkodik nehezen az ipari civilizációs környezethez. Az érzelmi feszültségeket az ember régebben természetes módon, fizikai erőfeszítéssel vezette le. A dühöt pl. úgy, hogy megtámadta ellenfelét, megverekedett vele. Vagy pl., ha rátámadtak, ha félt, elmenekült. A mai ember elfojtja dühét, félelmét, ezzel azonban nem szünteti azt meg, nem üríti ki szervezetéből — s ekkor ezek az elfojtott érzések pusztítani kezdik az embert. Apriorisztikus, tekintélyelvű rendszerek: az emberek azért létezhetnek ilyen rendszerekben, mert spontán módon beteges alkalmazkodási alrendszereket hoznak létre. Ugyanezzel a lépéssel lehetővé teszik a tekintélyelvű rendszerek életben maradását. Jacques Soustelle — „Los Quatro Soles”. A maják történelme a regresszió folyamatát példázza, melyről a fejlődés és haladás kábulatában legtöbbször megfeledkezünk. Pedig az emberiség történelme bizonyos régiókban és korokban egyúttal a regresszió történelme is. A dekadensek a múlt örökösei, akik ezt a múltat nem tudják folytatni és továbbfejleszteni. „Egyetlen nagy művész sem látja a dolgokat olyanoknak, amilyenek azok a valóságban. Ha így látná őket, már nem lenne művész.” (Oscar Wilde) Interjú a „Polityka” 87. 31. számában Anatolij Ribakovval, „Az Arbat gyermekei” szerzőjével: „— Amikor letelt a száműzetése, gondolt-e arra, hogy visszatér Moszkvába? — Nem, annál azért okosabb voltam! Egyébként tilos is volt nagyvárosban laknom, de én kisvárosban sem akartam bejelentkezni, nehogy fölöslegesen fölhívjam a figyelmet létezésemre. A bőrömmel éreztem, hogy ez rosszul végződhet — köröskörül tombolt a megtorlás. Bebarangoltam egész Oroszországot, és csak alkalmi munkákat vállaltam”. (így lett író — nem akart bejelentőlapokat kitölteni.) „Gondolkodni kezdtem — hogyan tovább? Ha munkába állok, részletes kérdőívet kell kitöltenem.” Mostanában: „— Mostanában a legnagyobb sokkot a volt sztálinisták levelei jelentik. — Egyikük sem mutat megbánást? — Ugyan, dehogy! Úgy kellett tenni! Áldozatok nélkül nem ment!” Elővettem Nalkowskától a „Háborús naplók”-at. Nem azért vettem elő, hogy a háborúról tudjak meg valamit, a könyv nyelve, a múlt század, az akkori írók nyelve vonzott. Fájlalom, talán túlzottan is, hogy mi, most írók és beszélők már 47
