Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 6. szám - Herceg János: Rapszodikus sorok Németh Lászlóról
Németh Lászlót mindenekelőtt erkölcsi tisztasága emelte a kor fölé. Akkor is, amikor időszerűtlen volt és könnyen rásüthették a túlzás, az elfogultság és osztályidegenség bélyegét. S egyáltalán, ahogy a közéletnek tudta átadni magát anélkül, hogy átlépte volna az irodalom demarkációs vonalát, s a korszellemhez szólt hozzá. Még Sztálinnak a leniniz- musról szóló könyvét is éles, találó és időtálló kritika tárgyává téve, vagy ahogy nemzetének a megtisztulás purgatóriuma felé mutatott utat, fáradhatatlanul és konokul, szinte egész életművében, abban mélységes hit volt, s egy önmagától se szabadulni tudó teremtő szenvedély. Hogy magánéletének szerelmi mellékútjai voltak — épp neki! — s Jusztin, a kis parasztlány tudta, ha csak kis időre is érzelmeit lángra gyújtaná, az olyan hatalmas kontraszt a jellemében, sőt egész életében, hogy meg kell állni egy pillanatra, s inkább értetlenül, mint kíváncsian megnézni, hogy mi volt ez nála? A pasztellszínekben festett visszaemlékezés Jusztinkája, emberi és írói megaláztatásának éveiben, amikor a történelmi változások, országos gondok, családi bajok és félelmek görcsei között váratlanul felbukkant, maga volt az erőt adó bizonyosság, hogy még érdemes élni és küzdeni. Máskor, más légkörben, s nem így, a fenyegető emberi és szellemi megsemmisülés határmezsgyéjén aligha lett volna az, aki lett. De így maga volt a vigasztalás és a remény, emlék és valóság egyszerre, s vissza tudta hozni gyerekkora felejthetetlen szilasi kirándulásainak szépségét, s az örök magyar falu megtartó erejét. Pedig nem is ő választotta Jusztinkát. Sőt, a lány sem őt, mert amikor búcsút vett a nyolcadiktól, az egész osztály sírva borult a padokra. Jusztinka tényleg a sors ajándéka volt, mint ahogy Raszkol- nyikov mondta Szónyának Szibériában. Mert ahogy kivált a többi tanítványa közül a tizennyolc éves parasztlányok kemény és tiszta fellépésével, abban a lassan ötven felé járó író egész csillapíthatatlan nosztalgiája benne volt. A mégegyszer fellobogó vágy, hogy talán ez az igazi, akivel rég dédelgetett álmait valóra válthatná, a Kapások kommunista közösségétől kezdve a népfőiskoláig, a romlatlan paraszti életformát európai műveltséggel telítve. És eközben nem vette észre, hogy ez az álom volt egész életében az ellenállás csalétke, amely azonban a paraszti életforma mélységeiben korántsem lehetett volna olyan tiszta és becsületes, mint a józan, polgári keretek Prokrusztész-ágyában. Viszont nem tudni, hogy az érzelmi hullám, ebben az utolsó áradásban mit váltott ki a lányból. Az országos nevű író többet jelentett-e ebben a vonzalomban, mint a férfi, aki önkéntes számkivetésben vigasztalanul magára maradt. A tény, hogy várta, hátha utána jön majd, semmit sem dönt el ebben a dilemmában. Minden rendes nő együtt szeretne lenni azzal, akit szeret. Ennyi önzést a legönzetlenebb viszonyban is megenged a szerelem. A megalázó féltékenység szégyenletes és kijózanító jelenete pedig — aminek okozója a lány volt — nem a kötést, hanem a szakítást hozta magával. És nem a lány szakított, hanem a lemondáshoz szokott férfi, akinek szinte „jól állt” az egyéniségéhez szabott fájdalmas elvonulás szerepe. Egész életében alantas kudarcok és szégyenletes megaláztatások érzése váltakozott benne olyan hatalmas sikerekkel, amilyenekben írónak Magyarországon ritkán volt része. Mintha géniuszát éppen ez tette volna emberibbé, ahogyan feltárulkozása, közügyet és magánéletet egybemosó szenvedélye egyéni, társadalmi és nemzeti megnyilatkozások fölé egyformán a morált helyezte. Azt, hogy volt egy ilyen szép, egészséges parasztlány az életében, tőle tudjuk meg. Tőle, akinek még családi titka se volt soha, mert igazi íróhoz illőn semmit sem hagyott magánügynek, minden megírásra váró nyersanyag volt az életében, és alkalom az exhibícióra. Szemérmes, rejtőzködő, gátlásokkal küzdő természete ellenére. Mintha éppen így tudta volna legyőzni szemérmét, hogy a világ elé állt velük! De hogy az idillt a vásárhelyi Jusztinkával mennyire a világ változása teremtette, a polgári társadalom demoralizálódása, amikor nemcsak vagyonok és szolid egzisztenciák mentek veszendőbe, de családok is széthullottak az „új világba” vezető úton, egy általános társadalmi katarzis ment végbe, ezt a tényt két ember legtisztább vonzódása se képes megszépíteni, s csak önzetlen, önfeláldozó, magáért való szerelem tiszta fényébe hagyni. Jellemző, hogy a szakítás olyan időben történt, amikor az író körül már konszolidálódni kezdtek a viszonyok. S ha egy-egy váratlan csöngetésre kész is volt átadni magát a 67
