Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 6. szám - Herceg János: Rapszodikus sorok Németh Lászlóról
Herceg János Rapszodikus sorok Németh Lászlóról ~L. ™ émeth László kapcsolata a jugoszláviai magyar irodalommal 1933-ban kezdődött, amikor a budapesti Márton-hegyi szanatóriumban meglátogatta a halálosan beteg Szente- leky Koméit. Akkoriban láttak napvilágot a Tanú első számai, s egy évvel korábban indult meg a Kalangya. Proust két kötetét vitte a betegnek, hogy megszépítse velük hátralévő néhány hetét. „A hegyoldalon reszkettek a fénytől a levelek, s fölemelkedett a villák csillogó palateteje”, írta a búcsúzás hangulatára visszanézve, amikor már a halott Szentele- kytől kellett búcsúznia, aki: „Vezére volt egy marék magyar írónak; tűzcsiholó és tűztáplá- ló, s akinek ott kellett tüzet csinálnia, ahol nem volt sem erdő, sem bánya, legföljebb haraszt.” Ezekkel a szavakkal mintegy bennünket is bemutatott a magyar szellemi élet népesebb tájain, pedig alig volt valami látnivaló rajtunk. Élénk érdeklődése azonban, hogy mi van a határokon túl, korábban is jelentkezett, mindenekelőtt látogatásával Romániában. Korántsem csupán a nemzeti kisebbségek helyzetét vizsgálva, hanem az egész országét azokban az években, amikor időszerűnek látszott bizonyos kelet-európai sors és egymásra utaltság sürgetése, ha nem is minden romantika nélkül, de annál őszintébben. Nálunk a tájkutatást, az összehasonlító tudományok művelését ajánlotta jugoszláv viszonylatban, amiben a szépíró is ösztönzést találna, s amit Szenteleky fontosnak tartott, helyi színeket, s hogy később, amikor nem sajnált megtanulni horvátul, hogy Ivó Andric novelláit és Krleza drámáit eredetiben olvashassa, ebben a kelet-európai révületben legalább a Dráván építsen jelképesen hidat a népek közeledését elősegítve. „Ebben az emberben túlteng valamiféle beteges tanulnivágyás, ez mindent tudni akar, csak úgy Tart pour Part!” — mondta Krleza, miután Sajkódon meglátogatta, „abban a balatoni dzsungelben”, ahol Ella töpörtyűs pogácsával és hideg sörrel várta a bejelentett illusztris vendégeket. Két nagy szellem ilyen felületes találkozása félreértésekre, ellentmondások megmutatkozására is alkalmat ad. „Nem szeretem az életrajzi regényeket” — írta például Németh László még az Ember és a szerep Kalangya-beli indításakor. S talán ezért van, hogy csaknem egész életműve egyetlen életrajzi regény. Mert az impasszibilité senkitől sem volt olyan idegen, mint tőle. Mindig és mindenben önmagát írta. Fakuló emlékeket éppúgy felidézve, mint tegnapi eseményeket, sérelmeket elpanaszolva, s szimultán vitákat rendezve egészen közeli retrospektívákból. Nincs olyan műve, még az elvonatkoztatott témákat is ide értve, hogy ő ne talált volna benne, ha csak egy kis zugot magának! Mint a reneszánsz festők, akik pápák és királyok között a maguk képét is odapingálták, ha mindjárt más pózban vagy szerepben is. Nem az egyes szám első személyben írt memoriálékban. Esszében, regényben és novellában egyaránt ott van ő. És ott, persze, már nem mellékszereplő. Ott vele történnek a dolgok, körülötte folynak az események. Ne tévesszen meg senkit, hogy helyenként és időnként nőnek álcázza magát. Mert az Iszony Kárász Nellije éppúgy ő, mint az Irgalom Ágnese. Ez az ő testi-lelki metamorfózisa olyan tökéletes, hogy a legrejtettebb női intimi65
