Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 6. szám - Sziveri János emlékezete - Tolnai Ottó: Eszi az eget (In memóriám Sziveri János)
TOLNAI OTTÓ ESZI AZ EGET In memóriám Sziveri János ■A. -A- halálhír — a halál borzalmának pillanatában mit tehetünk? A költő verseibe próbálunk kapaszkodni. A versek különben is meredek falba vert szögek, szerencsésebb alkalmakkor, szerencsésebb esetekben lajtorjafokok, amelyeken a borzalom gödréből kikapaszkodhatunk — mintha kikapaszkodhatnánk. A költő verseibe próbálunk (tehát) kapaszkodni, jóllehet e pillanat legkevésbé alkalmas olvasásra, verseskönyvek böngészésére, hisz nem is látjuk a betűk abszurd hangyasorát. Azok a versek, sorok, olykor csak szavak ilyenkor kapaszkodók, amelyeket már kívülről tudunk, vagy éppen csak fel kell ütnünk értük a költő valamelyik kötetét. Ezek a versek, részletek afféle hologramként kezdenek ilyenkor működni: elénk villantják a költő alakját. Sziveri János halálának pillanatában számomra a Szelídítés egyik részlete kezdett el így működni, noha különben egyáltalán nem antologikus, sőt, tán még igazán nem is jellemző sziveris darabról van szó, mégis most számomra ez a legfontosabb, ez tud egyedül segíteni — ez a 13 sor azok a szögek. Többször foglalkoztam a Szelídítéssel, láttam is néhányszor, ugyanis Lea lányom játszotta benne a két szerep közül az egyiket. Először még kéziratban olvastam, lássam, mit lehet belőle csinálni (persze, ez a lehető legrosszabb olvasat volt). Aztán látva, mi valósult, mi maradt meg belőle (Lalic Pista Döbrei Dénes katonaélményét és egy Kis herceget alakító belgrádi színész misztikus eltűnését is bele szerette volna szorítani az előadásba — természetesen a szöveg, a vers kárára), azért olvastam újra, megnézzem, van-e még valami lehetőség a vers visszaállítására. Jól ismertem tehát a szöveget, de nem voltam tudatában ennek a részletnek, nem tudtam, hogy emlékezetembe vésődött, hogy valami különös céllal elraktározódott bennem, egyetlenegyszer sem időztem külön ezeknél a soroknál, sosem is idéztem, pedig hát közben, az év könyve zsűritagjaként ismét átolvastam az opuszt. Különös, ez a részlet csak a halálhír — a halál pillanatában bukkant fel, kizárólag erre az alkalomra, célra volt tartalékolva, időzítve. így hangzik: „éjnek idején kimegyek a szabadba és nézem az eget néztél te már csillogó koromba” . .. Ez a részlet első fele, első kérdése. Néhány sort most kihagyok, s akkor a refrénszerű utolsó sor, a „néztél te már csillogó koromba” után így folytatódik „néztél már csillogó hóba kiállsz a szabadra hull a hó s tiszta mint a gyermeki lélek s csillog a tisztaságtól és te fölfelé nézel miközben a pelyhek behullanak a szemedbe behullanak a szádba eszed az eget.” 17
