Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 5. szám - Jurij Vella: Üzenetek szálláshelyemről (fordította: Buda Ferenc)

őket, ahol egy hóbucka tömbje alá be volt temetve a jó ízű, meleg rénzuzmó. A fehérek a fejüket sem fordították felém, hisz megszokták már, hogy így volt ez mindegyik megállóhelynél. Társamnak észrevétlenül jelt adtam a szemöldököm­mel. S amidőn Kiszami eloldozta a szántól a gyeplőt, én fölugrottam rá, s teljes erőből hajtani kezdtük a szarvasokat a hazai szállás felé. Rászedett utasaink puskái ott hevertek a szánokon, ezért nem lövéseket, csak kétségbeesett kiáltáso­kat hallottunk magunk mögött. Ekként hagytuk ott a két fehér tisztet egy szál köpenyben, szemtől szembe a tajgával. Balszerencséjükre hóvihar kerekedett, s a förgeteg besöpört minden utat. Aki csak a telelő mentén lakott, valahányát értesítettük a történtekről. A komisz idő múltával az emberek másik utat tapostak Szurgutba, elkerülvén ezt a helyet. A puskákat kihajítottuk a hóba — hátha váratlanul a keresésünkre indul valaki. Ezenfelül a háborúban megszentségtelenített puska vadászatra nem való. Kéreg­sátrunkat is lebontottuk, s más helyre költöztünk. Gyakorta gyötri a lelkemet, amit elkövettünk. Hisz ezek az emberek, segítségre szorulván, magukat reánk bízták, mi pedig veszni hagytuk őket. Te ugyan ponto­san meg tudod most mondani, ki az ellenség, ki az igazi barát. Nos, mintegy mentségül, ki nem ment a fejemből egy másik eset. Egyszer a szomszédos szállá­son lakó Alcsota hasonlóképpen vörösöket fuvarozott. Útközben fehérekkel talál­koztak össze. Ahogy mondták, a fehérek voltak többen. S ugyanígy Alcsota sem tért vissza a családjához. Riadalmas idő volt, s nem tudta senki, hogy ma botlik-é meg, avagy holnap. A fehérgárdistákkal történt eset után pár esztendővel öregapám az Agán part­ján, a halban bővelkedő Varjogan folyócska torkolatánál gerendaházat épített, hogy ne kelljen többé a kéregsátorban fagyoskodnia. Később aztán áttelepült ide maradék atyafiságunk is: öregapám testvérei, unokaöccsei — így alapították meg szálláshelyünket, amely jelenleg a Varjogan nevet viseli. A magas fövenyes partról, ahol mi, gyerekek úgy szerettünk eljátszadozni, jól belátható volt a folyó kövecses medre. Nemcsak a cobolyok erdeje, de a tundrái rénszarvaslegelők is közel voltak ide, s ezen a meredek parton kötött ki évente egyszer portékáival egy orosz kereskedő. Reá való emlékeztető gyanánt sokáig ott állt a parton magában egy fekete gerendacsűr. Most a mi egész nagycsaládunk letelepülten él, csupán nagyapám vándorolgat tovább nagyanyámmal együtt a tajgában meg a tundrán. A szálláshely pedig székiben is kiterjedt, mivel más családok — nyenyecek, hantik — is kezdtek ide együvé gyülekezni. A harmincas évek vége felé kolhozt is szerveztek itten, s nyitottak egy világos ablakú iskolát. Fűtött boltot építettek (pultja mögött ott mosolygott a jóravaló eladó, Danyilin) — a régi kereskedőraktár helyett, amely­nek csikorgó kapujában, akár ha őrségben, folyton ott állt egy fekete fabálvány. A fabálvány, amely ma a szövetkezeti élelmiszer-lerakatot őrzi tovább, nem csupán bennünk, gyerekekben támasztott rémületet, tekintetével figyelmeztet­vén: „Ide ne gyere, úgysem engedlek be a csűrbe! Loptodat-kapartodat fává teszem! Szöktödben-másztodban fává teszlek!” Vajon biztosabb-é, ha láncra vert kutya helyett, raktáriakat helyett efféle őrt tartunk? Minden bizonnyal! Hisz a mi holmikkal s élelemmel megrakott, tajgabeli s otthoni lábas kamráinkon sem volt lakat! . . . 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom