Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Mák Ferenc: Megbékélés gondban és reményben - Bevezető sorok egy összeállításhoz - Az önfeláldozás radikalizmusa - Beszélgetés Tolnai Ottóval
mélyen sértett, megszégyenített az, hogy Matiját, mint a politikai bürokráciánk által megbélyegzett költőt, sosem hívhattuk meg Kanizsára. Az, hogy költők nálunk egyáltalán ilyen helyzetbe kerülhetnek. Különben, ha már írótáborunkat említettem, ezzel sem foglalkozott igazán a jugoszláv sajtó. Egy „zöld programot” próbálunk megvalósítani ott már évek óta. Az elmúlt évek témái a következők voltak — azért említem, mert én voltam az értelmi szerzőjük: Nézni a Tiszát, mint radikális program; Kertek, parkok; az idei téma pedig, lévén Kanizsa az építőanyag és a kerámia városa: Az agyag, a teremtés anyaga lesz. Szóval ezért pirultam, mert költőtársamat nem hívhattam el a Tisza mellé, nem hívhattam el a Népkertünkbe. Azért hangsúlyozom mindezt, mert én a költőkhöz csakis költőként viszonyulhatok — így érinthetem a közös, lényeges dolgokat, és nem a bürokrácia és nem a politika kivonalzózott terrénumán — és hogy ez a magatartás nem is annyira ártatlan dolog, szépen bizonyítja Gojko Djogóról írt versem sorsa. Tényleg örültem ennek a találkozásnak. Lényeges dolgokban tudtunk megegyezni. A napi politikával szembeni önállóságunk megőrzésében, és abban például, hogy védeni fogjuk mindazokat, akik ennek a politikának az áldozataivá válnak. Hajói értesültem, felmerült a jugoszláviai magyar irodalom hovatartozásának kérdése is? Igen, valaki, azt hiszem, éppen a vajdaságiak közül, ezt a témát is fölvetette. Mármint, hogy a jugoszláviai magyar irodalom a magyar, a magyarországi irodalomhoz tartozik. Mi sem természetesebb, mint hogy odatartozik, hogy az egyetemes magyar irodalom szerves része. Nekem például Pesten jelent meg válogatott verseim kötete. Igaz, azt is azonnal hozzá kell tennem, Vajdaságban nem volt szabad írni róla, egyetlen sor sem jelent meg a terjedelmes kötetről. Rendszeresen közlök a magyarországi folyóiratokban — és itt kezdődik a probléma —, csak kellemes vendégeskedések azok a közlések, a folyóiratok szerkesztésében, életében nem veszek részt. Igazán a jugoszláviai szellemi élet befolyásolja gondolkodásunkat — létünket is. Gyökérzetünk a magyar nyelvbe kapaszkodik, ám ágaink ebben a szellemi közegben lombosodnak. A bürokrácia persze attól függően szemléli ezt a kérdést, hogy mennyire fél az anyaországból jövő indoktrinációtól. Ezért most pillanatnyilag másképpen néz ránk, mint az albánokra. Közben megfeledkezik arról, hogy még ennél is szövevényesebb a helyzet, mivel van olyan nemzetiség is, amelynek nincs anyaországa. Különben éppen most fog megjelenni Pécsett egy versem: Hogyan tanítani a vajdasági irodalmat Velencében a címe. Arról van szó ugyanis, hogy a velencei egyetemen (DIPAR- TIMENTO DI STUDI EURASIATICI) egy szabadkai lány vezeti a magyar lektorátust, és amint egyik levelében közölte velem, az én könyveimet is feldolgozta diákjaival. Neki írtam meg ebben a versben nézeteimet, neki próbáltam ezt a különös lényt, aki vagyok — a jugoszláviai magyar költőt — mint modellt felmutatni. És, hogy még különösebb legyen, aztán ezt a verset nem itt, hanem Pécsett közlöm. Hová utazik ismét? Bécsben lépek fel a magyar irodalmi napok alkalmából (Vor der Weltausstellung: Ungarische Dichtung in Wien). Sokat emlegetjük mostanában Közép-Európát — hát, azt hiszem, nem lesz érdektelen, a Sziget (a Hyde park) után Bécsben is fellépni, Bécsből is visszatekinteni ügyesbajos dolgainkra. Egy falu bolondjáról írt verseimet akarom felolvasni. Egy létező figuráról van szó, egy festő vásznán és munkafotóin találkoztam, ismerkedtem meg — és mondanom sem kell: azonosultam vele. Egyszer egy katonazubbonyos képét Bécsben is kiállították — és Ferenc Józsefnek megtetszett a kép, meg akarta venni, de, sajnos, ebben már megelőzte egy bécsi gyáros. A dolog persze a modell fülébe is eljutott, aki a következőképpen értelmezte a történteket: ha a császárnak nem sikerült megszereznie a képet, a másolatot, majd eljön 69
