Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Mák Ferenc: Megbékélés gondban és reményben - Bevezető sorok egy összeállításhoz - Az önfeláldozás radikalizmusa - Beszélgetés Tolnai Ottóval
Először is az én nyelvem kuszább valami, mint az interjúk mosott, lineáris, egydimenziós nyelve — szeretek csak úgy elindulni egy szó, egy tárgy után és aztán abból kerekedik ki, ha kikerekedik valami. Nekem tényleg nincsenek okos, izgalmas téziseim a következő hétre. A múltkor Belgrádban például egy női hajszálról beszéltem (amely, mint mondottam, lehetne akár Szonya haja is a Bűn és bűnhődésből), arról, hogy immár olyan vékony az az út, amelyen helyzetünkből tán még megmenekülhetnénk. Aztán, amikor már meg is feledkeztem erről a metaforáról, és éppen mély depresszióban vergődtem, egy levelet kaptam, amelyre egy hosszú, szőke hajszál volt ragasztva. Hihetetlen, de akkor engemet pontosan az a hajszál mentett meg. És egyáltalán nem költői túlzás, ha azt mondom, valamiféleképpen még mindig ebbe a hajszálba kapaszkodom . . . Szóval, menekültem az interjú elől, ám még véletlenül sem azért, mert a DANAS-t mostanság erősen bírálják felénk, egyáltalán nem taktikai okokból. Másodszor, hogy kissé konkrétabb legyek, azért nem akartam kötélnek állni, mert az elmúlt 30 év alatt le is szoktam e műfajról, ugyanis az elmúlt 30 év alatt egyszer sem kértek tőlem interjút a vezető jugoszláv lapok. Nem, amikor sorra jelentek meg a könyveim, nem mint egy izgalmas lap főszerkesztőjétől, nem mint irodalmi díjak kitüntetettjétől, de nem mint bírósági ítéletek alanyától sem. Persze, ez még nem is lenne baj, hisz’, mint mondottam, én ex privát allergiás vagyok a műfajra, ám nem készítettek alaposabb interjút más kiemelkedő írótársaimmal sem, mint amilyenek Herceg János, Ács Károly, Fehér Ferenc, Németh István, Koncz István és Domonkos István, hogy csak a legismertebbeket említsem. Pedig meggyőződésem, tapasztalatuk, nézeteik, információik segíthettek volna, fermentumai lehettek volna szellemi életünknek. Ez, hogy vezető lapjainkat sem Belgrádban, sem Zágrábban, sem Ljubljanában nem érdekelte igazán a véleményünk, az valami lényeges dologról árulkodik, amit érdemes lenne közelebbről is megvizsgálni. Persze, tudtommal, Bohussal, Tamással, loan Flórával sem készítettek ilyen jellegű interjúkat, pedig hát ők kiemelkedő jugoszláv művészek, értelmiségiek. De ha jól tudom, az albán, a török értelmiségiekkel is hasonló volt a helyzet az elmúlt évtizedekben, már csak akkor kezdtük megismerni gondolataikat, logikájukat, amikor késő volt, amikor begörcsölt a szájuk. Arról ne is beszéljünk, hogy nem tanultuk meg, nem tudjuk a nyelvüket... Továbbá azért sem realizálódhatott ez a mi interjúnk, mert ezekben a hónapokban tényleg nagyon el voltam foglalva. Mindennek a tetejében, közben megválasztottak a Vajdasági Iróegyesület elnökének is. És úton voltam, és most is éppen útra készülök. Akkor vessünk közbe mindjárt egy kérdést: miért vállalta el költő létére éppen most, ebben az összetett, nehéz helyzetben ezt a hálátlan funkciót? Éppen azért, mert költő vagyok. Pontosan azért szeretnék küzdeni, azt szeretném bizonyítani, hogy egy iróegyesület elnöke csak akkor lehet igazán jó elnök, ha meg tud maradni költőnek, ha nem komolyodik meg hirtelen akkor, amikor nyugodtan megmaradhat infantilisnak, és nem lesz infatilissá akkor, amikor nyugodtan megmaradhatna komolynak, ha funkcióját is költői érzékkel, költői logikával végzi és nem hasad két lénnyé — nem kezdi el egy reggel papagájként ismételgetni ő is a politikai frázisokat. Akkor, ha egyetlen politikája az irodalom depolitizálásáért, a szellemi szféra autonomitásáért való küzdelem marad. És főleg, ha nem áll be az egymást felhergelők sorába, nem áll be azok közé, akik sarkított, túlhangsúlyozott téziseikkel sértik a másikat és aztán maguk sértődnek meg. Igen, pontosan azért vállaltam, mert összetett és nehéz a helyzet. Ha nem hangzik túlságosan nagyképűen, hogy megkíséreljem a lehetetlent. Hogy feláldozzam magam ennek a lehetetlennek. Különben az ilyenfajta funkció tényleg idegen tőlem, nekem még egy értekezlet levezetése is komoly problémát okoz. Említette, hogy úton volt. Merre járt? Miért és hová utazik ma egy jugoszláviai magyar költő? Londonban jártam. Nemrégen ott halt meg a legnagyobb festőnk: Hangya András. Látja, ez tényleg izgalmas — felettébb költői, ám egyben a jugoszláv szellemi élet 67
