Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Fodor András: Az utolsó gólyanyúzás (Eötvös Kollégium, 1947 - Napló)

lyan fejtegeti, a magyar demokrácia kultúrpolitikája és tudománypolitikája abban nyilvánul meg, hogy a demokratikus félértékűeket értéktelen helyre teszi, azért, hogy forradalmi gyakorlatra tegyenek szert, a reakciós komolyakat pedig komoly helyre, hogy ne árthassanak . ..

Késő délután megint előadás: dr. Szántó Imre a Wiener Naturalhistorisches Museum adjunktusa beszél „Bevezetés a classica phalológiába, bemutatásokkal” címen, valójában az illyr matriarchalitás szerepét taglalja véghetetlenül, amiből majd tanulmányt kell írnunk. Ennél a követelménynél is képtelenebb, amit Manninger kihirdet: tekintettel a további rostálás szükségességére, vasárnap újabb vizsgálaton fogunk átesni. Egészen megkeserít bennünket a szűnni nem akaró bizonytalanság tudata. Néhány szimpatikusabb „öreg” (Rusvay, Trócsá- nyi, Fazekas, Szabó János, Eperjessy, Garay András, a mi Ákosunk bátyja), mintha sejtemé velünk, hogy ez az egész megfélemlítés nem halálos, de mégiscsak vérfagyasztó, amikor az étteremben itt is, ott is felüvölt valaki: „— Mi lesz a gólyákkal?!” Az asztalunknál meg a szőke bajszos Gyapay érezteti velem megsemmisítő fölényét.

Vacsora után 1/4 10-kor a gólyák éjjeli kosárlabda-mérkőzése következik. A mi csapatunk, Franki elővezetésével, fehér gatyában vonul ki. Lent van már a közönség is. — Hol a Fodor? — kiáltja valaki, bizonyára Szász, kivel életemben először a kaposi gimnázium tornatermében, éppen kosarazás közben találkoztam. Akkor az elsöprő fölényű nyolcadikosoknak, több mint száz gól után, a tartalékos hatodikosok becsületgólját én dobtam. Itt kiegyenlítettebb a játék, Benczédi különösen ügyes, tízszer talál a kosárba, én ezúttal is egyszer. A mi csapatunk jobb, de majdnem csődbe jut a mutatvány. Eltűnik a labda. Franki büntetésül guggolvaszökdelő-versenyre késztet bennünket. Méltó befejezésként nótaszóra négykézláb vonulunk be a hátsó lépcsőn. Ahogy látom előttem Lakits gólyát, amint égre tolt farral kalimpál előre: „ . . . gólyamadár sej-haj, szépen kelepel a háztetőn ...” — fuldoklóm a nevetéstől.

IX. 19. Péntek

A torna megint döglesztő, alig tudunk a lépcsőn le-föl vánszorogni. Délután ismét tudományos előadás. Klaniczay Tibor, a szőke, finnugoros arcú fiatalember a hydrosemiológia és az emblimológia rejtelmeiről szólva nagyokat csodálkozik, hogy nem tudjuk definiálni a filológiai segédtudományok terminus technikusait, például a bibliotekonómiát. — Bocsássanak meg, de leendő Eötvös-collegistáktól ez kissé furcsa! — hüledezik. Bűntudatosan lapítunk, némán írjuk föl néhány szörnyen tudományos szakmunka szerzőjének nevét, például a magyar-horvát Zrínyi családot tárgyaló Picsarevicsét, melynek alapján két hét múlva dolgozatot kell készítenem.

Szétoszolva kitör belőlünk a tiltakozás: hiába minden jó szándék, nem megy, és nem megy, mert nem foglalkoztunk ennyi mindennel. Tizennyolc évünkbe több nem fért bele.

22