Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Tüskés Tibor: Csendek útjain (Szigeti László „hármaskönyve”)
mi mű (és egyáltalán a művészet) genezisére rákérdező, az írás és a megírás mikéntjének szinte összes részletével foglalkozó tudásregény, így öntörvényszerűen adódik, hogy nincs olyan rétege, amit át ne járna a valóságos és a kitalált állandó egymásbajátszása. Éppen ebben a tekintetben kell a regény elsőre evidensnek tekinthető tárgyi megfeleléseit fenntartással kezelnünk. A kudarc nem háttérregény; gondolati konstrukciójához szorosan hozzátartozik, hogy a bennefoglalt s saját (olvasói) valóságunkra vonatkozó „tények” között sincsen olyan, amit teljes egyértelműséggel vissza is lehetne fordítani köznapi vagy eredeti megfelelőjére, arra a pontra, ahonnan ered. Kiterjed ez az író személyére is: Kertész Imre írói habitusának rokonszenves vonása, rejtőzködése, aminek jótékony eredménye, hogy írásain kívül úgyszólván semmi mást nem tudhatunk róla, itt elbizonytalanítja, vagy a másik oldal felől fogalmazva: nem erősíti meg a kézenfekvő Öreg —Köves—Kertész párhuzamot. Ugyanez a helyzet azzal a regénnyel, amelynek kéziratáról, megírásáról, kiadásának körülményeiről az első részben szinte filológiai érdekű részleteket olvashatunk: mert ez lehet a Sorstalanság is, mégsem biztosan az. Az elkülönítés nem pusztán formállogikai akadékoskodás részemről, hanem A kudarc alap- problémáját érintő megállapítás: ugyanabban a körben mozog, amiben az első regényének kéziratát visszakapó regénybeli író gondolatmenete, aki „élményanyagát” az alábbi szavakkal minősíti: „ . . . kétszer is megesett velem, egyszer — valószínűtlenül — a valóságban, másodszor — sokkal valóságosabban — később, amikor visszaemlékeztem rá”. S ezzel szemben áll, szinte ráfelel a néhány lappal ezután olvasható, az előbbitől elválaszthatatlan megállapítás: „Munkám — a regényírás — voltaképpen másból sem állt, mint élményeim következetes elsorvasztásából, egy olyan művi — ha úgy tetszik: művészi — formula érdekében, amelyet a papiroson — s kizárólag a papiroson — élményeim megfelelőjének ítélhettem. De hát ahhoz, hogy megírhassam, regényemet annak kellett tekintenem, ami minden regény, általában véve: elvont jelekből álló képződménynek, műtárgynak.” Az alapkérdés, amely a regényben több helyen, többféleképpen is feltétetik, s amely a Sorstalanság befejezéséből tulajdonképpen visszaköszön, a következő: képes-e a mű és művészet arra, hogy a maguk törvényei szerint mutassa meg azokat a tényeket-körülmé- nyeket, amelyek létrehozták és életre keltették? Az a bizonyos „kétszer megesett” élménysor vagy inkább az „elvont jelekből álló” műtárgy számít igazi irodalomnak? Mi hát a valóság? A válasszal nem tudott szolgálni a Sorstalanság sem, és nincsen felelet rá a mostani, az előzőtől jócskán eltérő karakterű, némiképp mégis azt folytató, azt továbbvivő regényben sem: hiszen olyan választásról lenne szó, amivel óhatatlanul kudarcot kell vallania minden műnek. Ezeket a kudarcokat azonban a bölcsesség és a tartás — s most már két nagyszerű könyv érvényesíti. (Szépirodalmi, 1988) Csuhái István Csendek útjain Szigeti László „hármaskönyve” Szigeti László a csallóközi Dunaszerdahelyen született, ma is ott él, negyvenéves, s önmagát „csehszlovákiai magyar publicistának” mondja, írói feladatát így fogalmazza meg: „közösségünk magatartásának életeket összetartó renddé kell fejlődnie”. Majd kérdő formában pár sorral alább: „lehet-e értékesebb célunk, mint rendszeresen művelődni, anyanyelvűnkben megmaradni?” Összetartó rend .. . Anyanyelvűnkben megmaradni ... Ez az író nyíltan és őszintén beszél, nem hagy kétséget aziránt, miért vesz tollat a kezébe. Szigeti László a határokon túli magyar irodalomnak ahhoz a nemzedékéhez és irányához tartozik, amely az írásban közösségi szolgálatot, a mai nemzetiségi-kisebbségi valóság megmutatását, szociográfiai föltérképezését vállalja feladatául. Nyomban hozzátehetjük: az irodalmi műfajok közül az újabb szlovákiai magyar irodalomban — a jugoszláviai és az erdélyi magyar valóságfeltáró irodalomhoz viszonyítva — talán ez az ér a legszerényebben csordogáló. Persze nem eredmény és fölmutatható értékek nélkül. Elegendő a történeti-helyismereti kutatást példaszerűen megalapozó Püspöki Nagy Péter nevére, Gál Sándor és Zalabai Zsigmond könyveire hivatkozni. (Műveikről korábban — s részben itt, a Forrás lapjain — már írtam.) Most a műfaj Szigeti Lászlónak a Főnix Füzetek sorozatában megjelent könyvével jelentős értékkel gazdagodott. A Csendek útjaint okkal neveztük „hármaskönyvnek”. A kötet három ciklusban, egymástól jól elkülönítve három publicisztikai, valóságfeltáró műfajt foglal magába: riportokat, önvallomásokat, kisesszéket. A kötet terjedelmének mintegy felét riportok foglalják el. Ne titkoljuk: ez a könyv kevésbé figyelemre méltó, leginkább múlandóságra ítélt része. Arcok, félközeiben — mondja róluk a szerző. Valóban: az írások zöme portré a riport vagy az önvallomás műfajában. Természetesen tudjuk, hogy a monológokban is 89
