Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában (regényrészlet)
lángja és büdös füstöt árasztott, a Mágnások hátrahőköltek, de akkor már mögöttük állt Halálfejű Józsi két marcona testőre, semerre sem mozdulhattak, igy hát kiabáltak tovább. A Lírikusok akkor visszahátráltak a karám közepére, és még hangosabban és dühödtebben szavaltak, mint akik mindenáron azt akarják, hogy az a sok mese, amibe fénnyel, szóval és bűzös füsttel belekezdtek, mindenképpen jól végződjék. Akkor este jól végződtek a mesék. A Lírikusok ismét hatalmas tapsot kaptak a szavalóest végén, néhányan még meg is éljenezték őket, csupán a Mágnások nem tapsoltak, de órájuk már senki sem figyelt. Teljesen besötétedett, mire az emberek szétszéledtek, a borjakat meg fáklyás menettel tereltük be az istállóba. Lelkesen gratuláltam Istenfélő Dánielnak: — Remekül csináltátok. A fény és a hang tökéletesen összeforrt. A bűz kissé erős, néha majdnem kénköves volt, mintha a pokolból mondanátok meséket, de alapjában véve minden jól sikerült. Holnap este már elkezdhetjük az én verseimnek a betanulását. Istenfélő Dániel azonban nem lelkesedett annyira, mint én. Fáklyáját belenyomta a vizesvödörbe, a Lírikusok is eloltották a fáklyáikat, akkor azt mondta Istenfélő Dániel: — A Mágnások maguktól nem jöttek volna ide. Valakik küldték őket. Ez azt jelenti, hogy támadás készül ellenünk. — Sohasem féltetek a Mágnásoktól — mondtam. — Most sem félünk tőlük — mondta Dániel. — Mások is benne vannak a játszmában. Ezzel elmentek, én pedig megnéztem a csillagokat, hogy a helyükön maradtak-e ma este. A helyükön voltak, most nem csúsztak félre az égbolton, a csillagok talán jobban értenek a költészethez, mint mi. Ezért visszamentem az istállóba, elővettem a verseimet és a viharlámpa alatt javítgatni kezdtem őket. Megint bosszankodtam, amiért az istállóba nem vezették be a villanyt, de a viharlámpa fényénél is sokáig csiszolgattam a verseimet, későn feküdtem le, amikor már nagyon fájt a szemem. Másnap sehol sem láttam Istenfélő Dánielt a telepen, és este sem jött el Lírikusaival a borjúistállóba. Eljött viszont a Macedón, kissé meghízva, de ezúttal egyáltalán nem kedélyesen. És mindjárt a tárgyra tért. — Nem lesz több szavalóest — mondta már az ajtóból. — A tegnapi botrány után nem szavalgatunk többé. — Nem volt semmiféle botrány — mondtam. — Az emberek tiltakoztak, mert egy szót sem értettek a barátaid handabandá- zásából. — A Mágnások bandája tiltakozott. Ők már évek óta gyilkolják egymást a Lírikusokkal. A többiek tapsoltak a verseknek. — Beszélgetésre hívtak ma — mondta a Macedón. — Amolyan rosszízű beszélgetésre. Elmagyarázták nekem, hogy nagy hibát követtem el, amikor megengedtem a raboknak, hogy színházat játszanak, egyetlen nyelven, méghozzá olyan nyelven, amit alig ért valaki. Azt is megmagyarázták, hogy többnyelvű környezetben élünk, és minden nemzetieskedés nyugtalanságot okoz az embereknél. — A Lírikusok csak verseket szavaltak, nem csináltak semmi mást — magyaráztam kétségbeesetten. — Szavalhatnak mások is közérthetőbb nyelveken, költészeti színpadunkat bárkinek a rendelkezésére bocsátjuk. — A rabok nem azért vannak itt, hogy szavalgassanak — mondta a Macedón. 11
