Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő - 12. Karácson hava)
viszont évek, évtizedek, emberöltők kellenek. Okszerű a váltás vákuuma, az általános légszomjérzés. Ebben a „légüres térben” olyan új elemzésekre volna szükség, amelyek fölmérik a kialakult új csapda-helyzeteket, az újabb zsákutcák alternatíváit. A régi politikai taktikák-reflexek ellenkező előjelű működtetése erre a felmérésre és horizontnyitásra alkalmatlan. Az antigesztusok után eljött a felépítő-összefogó stratégiák ideje. Ez felelősséget jelent, és az állami organizáció szervezésében nagy járatosságot kíván meg. Elméleti munkát, erkölcsi kódexeket a politika mindennapjaiban is; a másság elismerését; a személyes és közösségi, az individuális és nemzeti autonómiák összeegyeztetésének művészetét; a szolidaritást, az önismeretet, a tisztánlátást; mindenféle érzelmi politizálásról, felhőjárásról, politikai kelepceállításról való lemondást. De most még mindig inkább egymáson licitálnak túl, egymást sértik az új politikai pártok, az erőtényezők. Közben az intézményeknél, az állambiztonsági szerveknél, a vállalatoknál a megoldáskeresés lázával és cinizmusával az arcukon mentik hadállásaikat a régiek. 15. Még egy fontos decemberi hír: adatik mindenkinek tudtára, hogy Kertész Imre (mosollyal az arcán, udvarias mozdulattal, kissé előrehajolva, ahogy mindig, utcán, Szigligeten, bárhol) megírta legjobb prózáját; ami eddigi munkái után — vagyis, hogy még fokozni is tudott — nem kis esemény. Kaddis a meg nem született gyermekért — ez a kisregény címe (folyóiratközlés). Kertész talált egy mondatszekvenciát, amelyben magához szoríthatja, amit a lét egészéről tud, szorítja a mondatok zenéjében és nem engedi. 16. Decemberrel (csak a naptári év pereg le) minden folytatódik. Egy esztendő és húsz esztendő, egy esztendő és száz esztendő között nem olyan nagy a különbség, mint amilyennek látod, miközben leírsz két egymástól ilyen távoli számot. Mikor Nádas Péterrel a Találkozás Pesti Színház-beli bemutatóján véletlenül összefutva arra terelődött a szó, hogy befejezte-e az Emlékiratok könyvét, zavartan mondta, hogy befejezte, és rémülten hozzátette: most mi lesz? mit fogok írni? Valami olyasmit feleltem, hogy nem tartanék ettől az ő helyében (persze bizonyára nem tartott ő sem, csak annyira, mint minden magára valamit adó író egy munka befejezésének űrérzésében). Erről az érzésről Naplóm befejeztével így számolok el magammal: semmilyen felismerés, a legmegrázóbb, legszebb, legkeserűbb sem árnyékolhatja be a gondolkodás örömét, azt, hogy megtudhatunk valamit, amit még nem tudunk. 17. Milyen munkát, meghívásokat nem tudtam teljesíteni 1989-ben? Feljegyzéseim terveiben már a következő esztendő. Szász Béla könyvéről, a Minden kényszer nélkülről — az ötvenes éveket dokumentáló legjobb magyar irodalomról — följ egyeztem néhány kérdést, amelyek még válaszra várnak: mit látunk a kilencvenes években arról a történelmi korszakról, amely meghatározta az életünket; Beckett prózája — ama teljes kifehéredés — az európai kultúra alkonyának kontextusában a mai magyar próza útkereséseivel is összefüggésben már régen foglalkoztat; itt van egy friss hívás: Németh László „tejtestvérek” gondolata és 42
