Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 2. szám - Vekerdi László: Európa változó őstörténete

állandó radiális terjedési sebességgel. A parasztok — modellezik Ammerman és Cavalli- Sforza Európa neolitizációját — márcsak a föld kimerülése miatt is folyton kerestek a környéken új területeket, s erre a véletlenszerű mozgásra rárakódva a népességszaporodás azután „önmagától” létrehozta a mezőgazdálkodás terjedési hullámait. A számítógépes szimulációban kétségkívül így történik, és Renfrew-t láthatóan elbűvöli a frappáns matematika. Ám egyelőre semmi sem bizonyítja, hogy valóságos folyamatot ír le a látványos — és manapság minden téren divatos — computerisztika. Tán nem is csak azért, mert a földmívelés egyáltalában nem csak üres területeken terjedt, hiszen a vadász-halász-gyűjtö- gető életmód szerencsés körülmények közepette sok embert eltarthatott, akik akár nagyobb településekben is tömörülhettek, huzamosan. Ezzel, egymástól különböző és nem versenyző „élőhelyeket” feltételezve, viszonylag könnyen számolhat a modell. Nagyobb hibája az, hogy semmi jele a régészeti anyagban a modell működéséhez nélkülözhetetlen véletlenszerű migrációknak. Ellenkezőleg, a halmokká rétegződő települések kétségkívül mutatják, hogy a parasztok, ha egyszer jó helyre leltek, igyekeztek ott megülni. Még a föld kimerülése ellen se föltétlenül elvándorlással védekeztek. Az ugaroltatás, egyfajta primitív „vetésforgó” (hüvelyesekkel, legeltetéssel), mindenekelőtt pedig a növénytermesztés és az állattartás ügyes kombinálása lehetővé tette a települések hosszú életét. Az utóbbi évek úgylehet legjelentősebb agroarcheológiai fölfedezéseihez tartozik, hogy a primitív európai mezőgazdálkodás nem csupán a trágyázás hasznát ismerte nagyon jól, de a kicsi települések olykor meglepően nagyméretű állattartását is nem utolsó sorban épp a földmívelés állandó „trágyaéhsége” indokolta. Az állat azonban takarmányt igényel, s ennek mindenütt szűkében voltak, nemcsak a prehistórikus és ókori, de még a középkori és koraújkori Európában is. „A későközépkorból — írja Graeme Barker a prehistórikus Európa mezőgazdálkodását összegező könyvében — úgy értesülünk, hogy egy tehénnek télen át egy tonna takarmányra volt szüksége és egy ekefogathoz szükséges két ökörnek valami háromra, valamint napi egy kilogram szemes terményre. Egy tonna széna körülbelül fél hektár legelőn termett. Egyetlen állat legfeljebb fél hektárra elegendő trágyát produkált, csakhogy a szántóföld mindenképpen trágyát igényelt és jó terméséhez a rét is, úgyhogy nyilvánvaló a középkori Európa trágyaínsége.” S a kevés trágya — alacsony hozamok ördögi köre nyilván még inkább ránehezedhetett a prehistórikus Európára. Épp ez magyarázhatja a juh óriási jelentőségét kivált a legelőben-erdőben szegény Mediterráneumban: viszonylag igénytelen, és egyetlen birka 14,5 kg nitrogént produkál évente, háromszor annyit, mint egy jól táplált ember. S a domborzati viszonyok sok helyütt lehetővé tették — véli Barker — a nyári legeltetést a dús hegyi réteken, s télen a völgyben vagy síkon a falu közelében. Északabbra, klímának és az ökológiai viszonyoknak megfelelően a juh mellett előtérbe kerülhetett a szarvasmarha, majd megjelenhetett a ló; de a juh és — kivált erdősebb vidékeken — a mindenevő és a táplálékot kivételesen jól hússá alakító disznó végig megmaradt a prehistórikus európai gazdaság két fő fajtájának, éppen igénytelenségük és gazdaságosságuk miatt. A prehistórikus parasztok Európája a szegénység világa volt, szinte állandóan az ínség határán, s ha hasonlíthatatlanul több embert eltartott is mint a vadászok-halászok-gyűjtögetők Európája, egyáltalában nem föltétlenül jobban és mindenképpen sokkal több és keményebb munkával. És még így is hiányzott az a minimális létbiztonság, ami a nagy folyami civilizációk földmívelőinek, ha keserves munka árán is, de osztályrészül jutott. Itt az időjárás viszontagságai bármikor meghiúsíthatták egy ki- sebb-nagyobb területen a termés és ezzel együtt az élet esélyeit. De épp a klíma szeszélyessége miatt végzetes katasztrófa ritkán terjedt ki nagyobb területre, s a póruljárt közösségek nem túlságosan messziről mindig szerezhettek annyi élelmet, amivel áthúzhatták a telet. Ehhez azonban az kellett, hogy a települések ne legyenek nagyok, lehetőleg nagy területre szóródjanak szét, s legfőképpen pedig valamiféle több mint egyszerűen barátságos (vagy ellenséges) kapcsolat fűzze egymáshoz őket. Ilyesféle kapcsolatra természetesen legfeljebb etnográfiai analógiákból következtethetünk, de az európai írásos történelem hajnalán a poliszok világában dokumentálhatóan is megjelenik és talán a „presztízs javak” illetve „idólumok” egy része is éppen eíféle kapcsolatok megpecsételéséül szolgálhatott. Minden90