Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Vekerdi László: Európa változó őstörténete
vagy valamivel régebben analóg társadalmi intézmények és hasonlóan rétegzett társadalmak körében látunk Indiában, Rómában és Galliában, egyáltalában nem következik, hogy efféle közös tulajdonságaik voltak ezen társadalmak távoli elődeinek is i. e. 2000-ben vagy pláne 4000-ben. Márpedig „ha egymástól akkora térbeli távolságban élő indoeurópai nyelvű csoportok, mint a kelták és az indusok, társadalmi intézményeinek közös ősre visszavezethető közös formákat tulajdonít valaki, akkor nyilvánvalóan arról is kell valamiféle fogalma legyen, hogy miféle volt ez az ősi társadalom, mikor virágzott és hol helyezkedett el. És ezzel a történeti realitással Dumézil sohasem néz komolyan szembe. Az ő proto-indoeurópai népe meglehetősen ködös valami”. A Dumézil feltárta közös társadalmi sajátságok azokban a késői időkben persze fedhetnek történeti realitást, csakhogy a processzuális szemlélet szerint „cseppet sem meglepő, hogy az írásos civilizáció küszöbére érkezett társadalmak a világ legkülönbözőbb részein efféle általános hasonlóságokat mutatnak.” Az efféle „heroikus” vagy az anthropológia szavával „főnökségi” társadalmakban mindenfelé elkülönül a vallási szerep, és többnyire összefonódik a hatalommal, amely egy harcias elit kezében összpontosul, és szükségképpen megindul a mesterségbeli specializáció. Ehhez nem kell közös eredet, a Cook kapitány látta Polinéziában csakúgy megtalálható, mint a La Téne vaskor régészetében. Dumézil japán tanítványa, Atsuhito Yoshida például a korai japán mitológiában ismerte fel Dumézil indoeurópai hármas szkémájának jellegzetes vonásait, s persze nyomban valamiféle Koreán át történő közvetítésre gondolt. Csakhogy ilyen koreai közvetítőknek semmi nyoma. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a tüzetes nyelvészeti és mitológiai vizsgálatoknak nincsen értelme, és nem lehet keresni a közös kulturális hátteret. „Ha elfogadjuk, hogy az indoeurópai nyelvek terjedése csakugyan a mezőgazdálkodás fejlődéséhez társuló demográfiai folyamatok következménye volt, akkor is nyilván fennmarad a kérdés, hogy miféle közös kulturális elemeket hoztak magukkal ezek a régi földmívesek a nyelvükön kívül. Nagyon is lehettek közös intézményeik, közös hiedelemrendszerük, ám ez a hiedelemrendszer földmívelő parasztoké volt, nem pedig erősen rangsorolt társadalmi struktúrával rendelkező harcias nomádoké.” Renfrew imponáló erudícióval állítja össze az első írásos indoeurópai nyelvek palettáját — felfedezésük tömör ismertetésével együtt valóságos kis tudománytörténeti szinopszist remekel —, hogy megmutassa, mennyire nem tekinthetők a nyelvészeti érvek, elfogulatlanul szemlélve, kényszerítő erejűnek az indoeurópai nyelven beszélő népek elterjedésének hagyományos elmélete mellett. Renfrew természetesen nem kíván nyelvészeti vitában dönteni, és nem állítja, hogy érvei egy valahonnét az Anatóliai-félsziget délkeleti tájairól — a későbbi hettita birodalom vidékéről — kiinduló nyelvterjedés mellett döntenek, ámde azt nyomatékosan hangsúlyozza, hogy „áttekintve az európai prehistórián, aligha találhatunk olyan folyamatot vagy folyamatsorozatot, amely társadalmi és demográfiai következményeiben elegendően mély és ugyanakkor földrajzilag eléggé nagykiterjedésű lenne ahhoz, hogy elfogadható hátteréül szolgáljon ilyen radikális nyelvi változásoknak mindaddig, amíg vissza nem megyünk egészen a mezőgazdálkodás elterjedésének a koráig.” A mezőgazdálkodás európai elterjedését Renfrew egyetlen nagy folyamatnak tekinti, amely kilenc nagyobb lépésben, kilenc transzformációs fázisban zajlott le: „1. Anatóliából Görögországba (Tesszáliába és Nyugat-Makedóniába); 2. Észak-Görögországból az első mérsékelt égövi kultúrába (Starcevo-Kőrös-Karanovo); 3. Az első mérsékeltöviből (Körös) a vonaldíszes kerámiába; 4. A vonaldíszítéses kerámiából a proto-Cucuteni és a proto-Tripolje kultúrába; 5. A vonaldíszes kerámiából Skandináviába (tölcséres szájú edények művelődése) és nyugat felé Észak-Franciaországba; 6. Nyugat-Görögországból a benyomott díszítésű kerámiába (Mediterrán partok); 7. A benyomott díszítésű kerámiából az Ibériai neolitikumba; 8. A benyomott díszítésű kerámiából Közép- és Észak-Franciaországba; 9. Észak-Franciaországból és Németalföldről (vonaldíszes kerámia) Britanniába és Írországba.” 88
