Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Vekerdi László: Európa változó őstörténete
régészek. És ugyanerről tanúskodnak nekik a kor temetői, gazdag sírmellékleteikkel, amelyeknek tán épp az lehetett a célja, hogy a megkülönböztető presztízs-tárgyaknak egy részét értékük megőrzése végett kivonják a forgalomból. Kérdés persze, hogy ilyen „piac- orientáltan” gondolkoztak-e az ősi arisztokraták is, annyi azonban bizonyos, hogy az i. e. harmadik évezred második felében Európa-szerte felismerhetők egy presztízsét őrző elit kialakulásának a jelei, melynek alapjául mindenütt a mezőgazdaság nagy átalakulása: differenciálódása és intenzifikálódása szolgált. Plus (a change plus c’est la mérne chose; hiszen már Piggott így ír az i. e. 2. évezred Alpokon-túli Európájáról: „A régészet által kimutatott anyagi kultúra különbözőségei mögött kis királyságok, apró népek, koalíciók és szövetségek rejtőzködhetnek. Rétegzett, osztályöntudattal rendelkező társadalmi szerkezetről van már szó, amely a mezőgazdaságot űző parasztság alkotta biztos alapokon nyugodott”. És már a század elején úgy képzelte el a régészet — a nyelvészet útmutatására hallgatva —, hogy valahonnét Közép-Európa északibb részeiről harcos elit terjedt szét egész Európára és vonult tovább Anatoliáig, Iránig, Indiáig; nyelvét, zsinórdíszes kerámiáját, jellegzetes kettősbaltáit és nem utolsó sorban uralkodni tudását adva cserébe a föld termékeiért a meghódított parasztoknak. Childe, aki eredetileg nyelvésznek készült, szintén írt a nagy vonulásról egy könyvet The Aryans címmel még 1926-ban. Később, az „árja” felsőbbrendűségi őrjöngés idején, s bukása után mégcsak nem is említette a könyvet, bár mondani se kell, hogy nyoma sincsen benne semmiféle fajelméletnek. S tán épp a később annyira kompromittált cím miatt is hangsúlyozta azután egyre növekvő eréllyel a civilizáció keletről való terjedését a The Dawn of European Civilization (1925) egymást követő átdolgozásaiban. De már a The Aryans-ban sem egészen úgy képzelte el az indoeurópai terjeszkedést, mint német kollégái. Childe régészeti és nyelvészeti paleontológiái adatok alapján úgy vélte, hogy valahol a dél-orosz sztyeppén kell keresni az „őshazát”, a Kászpi-tó és a Dnyepper közötti területen, ahol az okker-temetéses halomsírok, a kurgánok tanúsága szerint lovat-kocsit ismerő és fegyverekben bővelkedő pásztorok éltek, éppen alkalmasak a később egész Európát elárasztó lovas-kocsis-kőcsatabaltás, harcias indogermánok ősei gyanánt. 1950- ben megjelent Prehistoric Migrations in Europe-jában Childe visszatért a kérdésre, de ekkor már úgy látta, hogy az indoeurópai népek inkább a késői bronzkor idején, valamikor az urnamezős temetkezés korában érkezhettek Európába lovas harcosokként, lóvontatásos kocsikkal. Ami pedig az indo-európai, illetve a protoindo-európai őshaza kérdését illeti, Childe egyáltalában nem vélekedett már olyan határozottan, mint régebbi könyvében. A kurgán-teóriát Marija Gimbutas elevenítette fel az ötvenes évek végétől kezdve. Orosz, német, csehszlovák és nem utolsó sorban magyar régészek munkája nyomán a volgai-pontuszi sztyeppről az i. e. 5. évezredtől kezdve több nagy vándorlási hullámot regisztrált, amelyek egyre tovább terjedtek Európában, olykor jelentős másodlagos hullámok centrumaiként, mint például a szerbiai Vucedol kultúra, amelyből a harangalakú edények műveltsége ágazott le, folytatva Európa „kurganizációját”. „A harangalakú edények népe — így Gimbutas — az i. e. harmadik évezred második felében csavargó lovasokból és íjjászokból állt, hasonlóan nagybátyjaikhoz és unokatestvéreikhez, a zsinórdíszes kerámia népéhez északibb Európában és a halmok alatti kamrás sírok népéhez az észak pontusi régióban. Az ő terjedésük Közép- és Nyugat-Európán át a Brit-szigetekig Spanyolországig csakúgy, mint a Mediterrán-szigetekig fejezi be a terjeszkedés és a pusztítás időszakát.” Az i. e. 5., 4. és 3. évezredben egyre tovább jutó nagy hullámokban vonuló „kurgán- népek” terjesztették el Gimbutas véleménye szerint Európa-szerte a lovat, a kocsit, az edény- és fegyverformákat, a rítusokat és temetkezési szokásokat, sőt végül még a bronz- mívességet is, és így alapvetően átalakították az egész földrész társadalmi szerkezetét. Óvatosabban, ám lényegében hasonlóan vélekedik Piggott is: „Ezeknek a sztyeppi eredetű népmozgásoknak a következtében új sajátságok egész sora honosodott meg, ami szakítást jelent ugyan a Duna-vidéki parasztok ősi hagyományaival, de mégis sok mindent megtartott belőlük, ami Közép- és Észak-Európa eme részeinek egész őskori fejlődésében az 85
