Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Vekerdi László: Európa változó őstörténete
és mondjuk a Wessex-kultúra sírjaiban talált aranytárgyak semmiképpen se utalhassanak — mint Piggott oly nagy magabiztossággal állította — a mükénéi fémmíves technikára. A közép-európai—nyugat-európai bronzkori (helyesebben a már bronzot is használó) kultúrák kezdetének időbeli előrehozatala okozott ugyan kronológiai nehézségeket — erre Makkay János is utal gondos utószavában — ámde a hosszabb időskálában lehetővé vált egy önálló regionális szocio-ökonómiai fejlődés körvonalainak a kidolgozása, a „fejlett” délkeleti részekről származó „inspektorok” és „kolónusok” bármiféle közreműködtetése nélkül. A közép- és nyugat-európai bronzkor időben párhuzamosan folyt a krétaival és a mükénéivel; az eltérések semmiképpen sem magyarázhatók „centrum” és „periféria” kapcsolatával. Új szocio-ökonómiai modelleket kellett keresni. Ebben is döntő szerep jutott a kutatási technika megváltozásának. Piggott könyve — és ősi Európa képe — elsősorban a klasszikus értelemben vett régészeti leletekre alapult: kő-, csont- és fémeszközökre és -fegyverekre, kerámiára, dísztárgyakra, famaradványokra és nem utolsósorban gondos településrekonstrukciókra, amelyben jelentős szerep jutott a cölöpök és gerendák nyomán létrejött talajelszíneződés feltárásának. Beszámol persze Piggott a növénytermesztés és az állattenyésztés adatairól is, és látja jól a földmívelés és a pásztorkodás sorsfordító jelentőségét, de inkább csak nagy általánosságokban, az elvek szintjén; a releváns részletek mindig a klasszikus „muzeális” leletek körében sűrűsödnek, így például míg tüzetesen megismerjük a harang alakú edények változatait és sírbeli járulékait, addig „búzá„-ról csak általánosságban hallunk, mint valami egységes terményről, amit valamikor így készen hoztak magukkal az Európát „kolonizáló” első földmívesek. És hasonlóképpen a háziasított állatfajták is meglehetősen egységesen vonulnak végig Piggott ősi Európájának évezredein. A mai kutatás ellenben legfeljebb gyors áttekintésképpen beszél „búzá”-ról, egyébként mindig gondosan regisztrálja az egyes termesztett fajtákat és megkísérli nyomon követni a hozamokat; az állattenyésztésben pedig nagy, olykor egyenesen forradalminak nevezhető változásokat regisztrál. És a termelés lehetőleg kvantitatíve megközelített jellegzetességei mellett ma bizony meglehetősen háttérbe szorulnak a régi, szép, látványos leletek. A jól ismert hangzatos elnevezések — vonaldíszes kerámia, zsinegdíszes kerámia, tölcséres szájú edények, harang alakú edények — se annyira egy-egy jól körülhatárolható „műveltséget” vagy pláne „népet” jelölnek immár, mint inkább — afféle közismert és könnyen felismerhető címkékként — valamilyen szocio- ökonómiai folyamatot, illetve ilyen folyamatok interferenciáját. A „harang alakú edények kultúrája” például, amit Piggott oly magától érthető természetességgel tekintett a fémmí- vességet Közép- és Nyugat-Európa-szerte elterjesztő „sajátságos nép” alkotásának, mára teljességgel szertefoszlott, és a jellegzetes sírbeli leletegyüttes eloszlása Európa térképén nemcsak hogy egy „nép” vándorlásaira nem utal többé, de még a fémmívességgel összefüggő sajátságos „műveltségre” sem. A jellegzetes sírbeli együttes a harang alakú edényekkel mindössze egy „divat” elterjedését jelzi kicsiny és egymással — exogámiájuk és létbiztonságuk érdekében — élénk kölcsönhatásban álló földmíves faluk körében, pontosabban a falucskák gazdag „elitjének” a körében. A harang alakú edények ezt a kölcsönható falucska-világában kialakult gazdag földmíves-elitet jelzik mintegy indikátor gyanánt. A harang alakú edények „jelensége” — ahogy az újabb szakirodalom nevezi — új „presztízs-javak” elterjedéseként értelmezendő, s a fémmívességgel legfeljebb annyiban függ össze, hogy az edényekkel együtt eltemetett bronztárgyak iránti kereslet egyes területeken megélénkíthette a bronzkovácsok munkáját. Ez azonban másodlagos folyamat volt, amely a presztízs-javakon keresztül érvényesült, és még magát a szokás létrejöttét is a földmívelés folyamatos intenzifikálódása tette lehetővé, amelyet a régi kő- és faeszközökkel harcoltak ki a közép- és nyugat-európai parasztok az i. e. negyedik és harmadik évezred fordulóján. A prehistorikus Európa nagy, döntő folyamata a földmívelés elterjedése és intenzifikálódása volt, minden egyebet ennek a függvényében kell megérteni. Erre törekszik elsősorban a mai késő neolitikus—kora bronzkori európai régészet. Erre törekedett voltaképpen már Childe és Clark is, csak hát azóta a feltáró módszerek nagyságrendekkel megjavultak. Az abszolút kormeghatározás bővülő lehetőségei mellé 83
