Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig. (A nyolcvankilences esztendő. 11. Szent András hava) (esszésorozat)
ról, félelem és bátorság egymást megsemmisítő paradoxonának reménytelenségéről beszélőket emeli ki. Ne tévesszen ez meg senkit. Lengyel nem irodalmiaskodik. Új jelenségekhez keres fogalmakat, új fogalmakhoz világos szavakat. Az idézetek arra ösztönöztek, hogy újra elővegyem T. S. Eliot Shakespeare-ről szóló esszéit. Tanulságos volt. Ezekben az írásokban valami olyan sűrűsödik, ami éppen azt a sűrűsödést segít megvilágítani, amelyben most élünk. Két részletet idézek T. S. Eliottól: „Nem hiszem, hogy akadna még egy író, aki Shakespeare-nél világosabban leplezte volna le . . . azt az emberi törekvést, hogy másképpen lássuk a dolgokat, s nem olyannak, amilyenek a valóságban”; a bomlás és káosz idején „az emberek nagyon ragaszkodnak bármilyen magatartáshoz, ami valami biztonságot ígér, legyen az akár csupán annyi, hogy magam vagyok egyedül”. (Parlamenti demokrácia nem állt még szemben olyan nagy állami szektorral, mint majd a szabad választások után.) Kornai János munkássága elsősorban azért érdekel, mert tudós teljesítményének középpontjában mindig egy, a „szakmai” szenzációkon túli kérdést is érzek: milyen következményekkel jár az, ha „valami” (gazdasági élet, társadalomszerkezet, államrendszer, történelmi helyzet) fejleszt- hetetlenné válik? Már hiánygazdaság-teóriájával rámutatott a gazdasági szerkezet lehetetlenülésén túl az élet egész gyakorlatának lehetetlenülésére. Nem vagyok járatos a közgazdaság tudományában, mégis egy esztendeje várom: mikor szólal meg? Mi a mondanivalója 1989-ben? Miért hallgat? Most itt van a Kornai-bomba. Tamás Gáspár Miklós nevezi így a tudós „Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében” című munkáját, és hozzáteszi: „A Kornai-féle javaslat vitája megmutatja, érett-e az új magyar ellenzék arra, hogy az alternatívákat átgondolja. Ha a válasz elmarad, semmi jót nem jósolhatunk az új magyar demokráciának.” (Filozófus politikusunk újra frappánsan fogalmaz, és újra semmi jelét nem látjuk annak, hogy a politikai harcok napi arénájában elmerülve, méltó, hosszú távú válaszokra ösztönözzön önmaga kérdéseire-közbevetéseire.) Kornai röpirata, miközben szakmai szenzáció, olyan teljesítmény, amelynek az egész nemzet számára mozgósító szerepe lehet(ne). Azt mondja, hogy javaslatai csak akkor oldhatók meg, hogy ha a (jövendő) parlament bizalmát élvező párt —pártok magukévá teszik; továbbra is a tudomány emberének tartja magát, sem miniszter, sem képviselő, sem kinevezett tanácsadó nem kíván lenni, ha az új kormány valamelyik tagja netán kíváncsi lesz majd a véleményére, szívesen elmondja. Ez a teoretikus munka agresszíven programatikus. És ez nem csak a tudósnál újabb szín, hanem mai gondolkodásunkban is jellegfordító vonás. Az elméleti (bölcseleti) munka és a közvetlen, éles manifesztáció új egységben jelenik meg. Annak bizonyságául, hogy a megváltozott jelenségek megváltozott fogalmakat, szórendet követelnek. Felmerül máris egy kérdés: a program normatívákra épül. A normatívák azonban éppen normatíva voltuk miatt ellentétbe kerülhetnek a gazdaságban elengedhetetlen szerves fejlődéssel; s éppen akkor, amikor a gazdaság átrendezésének alapkérdése a szimulált helyzet után az organikus folyamatok kibontakoztatásának elősegítése. Kérdés: hogyan oldható föl ez az (általános) dilemma a Kornai-program vonalán? Szakmai kompetenciám hiányában a mentalitás vizsgálatát helyezem előtérbe 31
