Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Tar Károly: Szerenád dobra és cintányérra (elbeszélés)
frigoterápia, nem akarok többé fogvacogva félni, éppen most próbálkozom minden erőmmel a jelenből a jövőbe csavarodó mondatok szülésével, ki kellene törnöm a régi dolgok hínárjából, fáj a szívem, akadozva lélegzőn, a verejték szőlőszem nagyságú csöppekben hull a homlokomról, pont olyan ez, mint amikor egyszer padlót keféltem, és utána padlón keféltem nagy gyönyörűséggel, milyen a fiatal, sokat nem gondolkozik, lám, újból megfordult velem az élet, múltbanézé- sem, úgy tűnik, előre vezet, biztos ebben csak akkor lehetnék, ha tudnám merre van, ami még hátra van, de néha már olyan üres a fejem, azt sem tudom, fiú vagyok vagy lány, kapkodom, hajtom magam, sietek fellapozni a régi kollekciókat, hogy fiatalkori szövegeimből erőt merítsek, mert úgy érzem, ma is lüktet bennük valami, aminek hasznát láthatnánk még, de a kollekciókat tegnap a főmester parancsára ledobtuk a kukához vezető csöveken, és mindenik otrombán puffant ezernemtudomhányadik emelet magasságból zuhanva a kezdeteink kezdetén tátongó szemétgyűjtőben, ahová az őrülten szirénázó mentőautóból kiugró köpenyeges ember éppen csak bepillantott, s máris intett a hordágyat cipelőknek, hogy ne fáradjanak, nem menteni kell, hanem temetni az oszladozó múltat, ha nem akarjuk, hogy a fertőzés elharapózzon, mint a rühes kutyák a vágóhíd környékén. így aztán, mit tehetnék, időnként óvatosan lelépek a toronyból, és hazarohanok, hogy könyveimből csipegethessek egy-egy gondolatot, s rágódjam azon, hogy miként lehet a gondolat végtelen, hiszen valahol messze a sínpárak is összeérnek, magam is láttam egyszer, de gondolataink bizony végtelenül felaprózódnak, mint az akasztott ember kötele, amit ritkaságként dugva árulnak különböző válogatott embereknek, és amikor valami delejes erő hatására nem tudjuk befejezni valamely szépnek ígérkező mondatunkat, gondolkodásunkban jókora zökkenők következnek, kátyúk, amelyekből egyre nehezebb kikászálódni, ilyen a Pacsirtafalva felé vezető út is, időnként erre tévedek, hogy kocsimat kissé megmozgassam, a teljes berozsdásodástól ilyenformán óvjam, és magamat békés tájon tudva, békés társalgásra kényszerítsem a lét értelméről Marcus Aurelianus módján, és gyenge fizikumom ellenére az érvényesülés felé induljak, hogy kibírjam a mester újabb kategorikus utasításait és önteltségét, amiért a toronyban a Miki Lauda becenevet kapta, bár maga is vezet gépkocsit, semmi köze az egykori híres autóversenyzőhöz, fiatalabb korában egyszerűen Hiki Mikinek hívtuk, mert nyakkendő nélkül a budiig sem ment, és azok közé a polgárok közé tartozott, akik szeretik a hasukat, és a munkásmozgalmi megemlékezéseken legszívesebben az operettrészleteknek tapsolnak, és kissé mindig elérzékenyülnek annál a jelenetnél, amikor Pityu gróf szerelmet vall a nagyhercegnőnek, vagy Petrov, a fess moszkvai testőrtiszt boldogan öleli magához Szibillt, Ó édes istenem, Szibill, sóhajtja ilyenkor minden sokoldalúan művelt funkcionárius, és arra is emlékszem, hogy Miki Lauda az egyik esti előadás apropójaként arról ábrándozott, hogy műveltség nélkül semmire sem megyünk ebben a gyönyörű életben, és a művészi mozgósító csoportok pozitív példaként jutottak eszébe, miközben úgy nézett reánk ott a műhelyben, mint aki feltalálta a szebb jövőt. Hát csak gubbasztok otthon az ágyon, és minden előzetes bejelentés nélkül megjelenik nekem a nagy Marcus Aurelianus, amint a sátrában jegyzetel, és a görögöktől szopja a filozófiát, és aztán szépen sorokba rendezi a saját gondolatait, pedig ezt senki sem kérte tőle, semmiféle tervet nem kellett teljesítenie, és gondolatai javát sem kellett külföldről szállítania, a maradékot pedig katonáinak adnia, mert ő volt a császár, és ha birodalmát a barbárok és a pestis kikezdte is, magamagát leigázhatta, 15
