Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Nagy Miklós: Bölcs és balga őseink - Szabolcsban (Margócsy József: Egy régi udvarház utolsó gazdái)
személyeknek kedveznek. A sokszínű helyett, jobb szó híján: „az ügyeletes egyszínűeknek”. Kérdés, hosszabb távon mindez, az egyes ember, a társadalom szintjén kifizetődő-e? Szerintem a nehezebb, a bonyolultabb, a teljesebb a kifizetődő, úgy a társadalomnak, mint az egyénnek. Ezzel lehet leginkább legyűrni a kríziseket is, melyek egy egész korszak jellemzői is lehetnek. O: Igen, mindez benne van a könyvben, a könyvekben. Mégis, könyve olvastán úgy éreztem, hogy időnként önismétlő. Mintha az előttünk álló programok — az Egészségügyi Világszervezet európai irodája által kiadott irányelvek, az egészségmegőrzés átfogó nemzeti programja, a küszöbön álló népegészségügyi reform — kérdésében maga is pesszimistává válna. Mintha mindezt nem is 1988-ban, hanem 1989-ben publikálta volna. Mintha a könyve nem lenne befejezve. V: Manapság egy mű keletkezési ideje roppant fontos, hisz „hitelképtelenné” tehető valaki azzal, hogy korábbi, ma már nem is vállalt nézetét megkésve adják közre, mikor a változások túljutottak rajta. Ezért nem hatnak elemei erővel az „asztalfiókba szorított könyvek” sem az utókorra. Mert megkéstek. Levendel könyvét, ha jól tudom, évekkel megjelenése előtt írta. Előzménye — a mostani könyv három részében fellelhető témák sora, mint az orvoslás krízise, működési zavarok az egészségügyben, az orvoslás dimenziói, a nehézségek számbavétele az orvosi munkában, jó két és fél évtizedes saját publikációs múltra nyúlik vissza. Mégis: a könyv nem késett el. A szerző még mindig idejében szól. Mint minden szuverén gondolkodó esetében: nála is jelentős felismerések kevésbé fontosakkal együtt jelennek meg, de a hangsúly végig a jelentős elemeken van. Valóban, könyve nincs befejezve. Ahogy élete is tovább fogja adni a feladatokat, a feladatok az újabb emberi próbákat s azokból kiszűrhető tapasztalatokat, melyek új összegzést igényelnek. O: Nekem az imponál legjobban, amit rólunk, páciensekről tud. V: Nekem, amit önmagáról és igényeiről önéletrajzi nyitottsággal elmond. És példaképeiről, elődeiről, kortársairól, munkatársairól. Ez az Ember mindig jó társaságban volt. És sose volt egyedül. „. . . mindenáron, a bajok, a szenvedések, a megpróbáltatások során túl is boldogságra kell törekedni? Ez az orvos önzése, amit esetemben Csoóri Sándor barátom látott meg és „leplezett le” egy írásában. Ajánlom tehát minden orvostársamnak a boldogság önző keresését, akarását.” O: Orvosoknak, egészségügyieknek ad a legtöbbet. V: De hát valahol, valamiképpen mi is orvosok vagyunk, ha nem is a szó szakmai, hanem orvosló értelmében. (Szépirodalmi, 1988) Vöröss László Bölcs és balga őseink — Szabolcsban Margócsy József: Egy régi udvarház utolsó gazdái 1. Margócsy József sokéves munkával hatalmas levéltári anyagot dolgozott fel, amelynek minden egyes darabja arról beszél, hogyan élt a Czóbel- nemzetség Mária Terézia korától a „fordulat évéig” anarcsi birtokán, Szabolcs megye északkeleti részén. Amit közreadott, az válogatás, szöveggyűjtemény, rövidítve vagy csonkítatlanul magánlevelet, hivatalos felszólítást, számlát, naplót, hatósági bizonyítványt egyaránt magába foglal. Levéltári anyagról illik történészi szárazsággal írni, mégsem azt tesszük, mert úgy érezzük, a sok száz aktában egy meg nem írt magyar családregény matériája rejtőzik. Élethelyzetek, sorsfordulatok fogják meg a kötet olvasóját, amelyeknek szuggesztív mását ott találjuk Jókai, Mikszáth, Kaftka Margit és Krúdy Gyula lapjain. A sajátos szabolcs-szatmári időgépből először a múlt század hatvanas éveire nyílik kilátás. A megyeszerte ismert, műkincsekkel teli anarcsi udvarház urai Czóbel Albert meg öccse, Czóbel Imre, akik legalább 2000 holdon gazdálkodnak. Albert már lépeget az országgyűlési képviselőség felé, mégis öccsének, a háromgyermekes családapának ígér többet a jövő. Imre és Vay Evelin grófnő István nevű fia (1847—1932) egykor tudós ember, darvinista társadalombölcsész lesz, ám ki sejtené, hogy a házaspár kisebbik leányát a 20. században még jobban számontartja a kutatás. Czóbel Minka (Wilhelmina, Vilma, 1855— 1947) majdan tucatnyi kötet szerzője, tucatnyi lap munkatársa — csak épp gyermeket, unokát nem ringathat a térdén, hiszen senki se vezeti oltár elé. Nénje, Emma (1849—1949) bárófiúhoz megy feleségül, leánya, fiai születnek (Loránd, László, Eliz, Zsigmond) de negyvenhárom esztendősen már özvegy, férjét, Huszár Imrét elmezavarban éri a halál a Lipótmezőn. (Imre sorsa a nemesei dekadencia példája, amelynek irodalmi illusztrációit föllelhetjük, akár a Színek és években is.) 88
