Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Vöröss László: Belső disputa egy igen fontos könyvről (Levendel László: A humanista orvoslás)
éppen ügyeletes piaci kereslet-kínálati törvényeknek engedelmeskedik, hanem azoknak a hosszú ideje hordott fölismeréseknek, melyeknek kimondásával valaki egyszerre „naprakész” és történetíró. Adott esetben: a jövő történetéről is szóló historikus. O: A szerző azt írja bevezetője legelején: „Humanista orvoslás? Miért, hát létezhet nem humanista orvoslás? Nem tautológia humanista orvoslást emlegetni egy ennyire emberre irányuló ősi, cselekvő tudásról szólva? A cím — szándékom szerint — a modern orvoslás válságára és a krízis alapvető okára utal, de — remélem — fogódzót is sejtet a kiútkereséshez.” V: Mára az orvoslás olyanná vált, hogy litániára elég jelzőt lehet szava elé aggatni! Mindenki tapasztalhatja, éspedig saját bőrén, hogy létezik bürokratikus orvoslás, sőt: hivatalnokorvoslás, nem odafigyelő orvoslás, csak a rész részét ismerő túlspecializált orvoslás, technikai orvoslás, gépi orvoslás és gépies orvoslás, lélektelen orvoslás, futószalag-orvoslás, kíméletlen orvoslás, tünetorvoslás. Túl okos és túlságosan okoskodó orvoslás, ellentmondást nem tűrő orvoslás, bizonytalan orvoslás, kapkodó orvoslás, túlbiztosító orvoslás, felületi orvoslás, s mi és mennyi jelző kívánkozna még ide! S mindezek tetejébe — lehet az orvos kitűnően képzett, s mégis e litániahosszú nem humanista orvoslásmódok gyakorlói közé sorolandó! De fordítva is: lehet valaki rosz- szul képzett orvos és mégis, szíve, érzése, hajlama szerint a humanista orvoslást kísérlő. Más kérdés, mennyire jut vele. O: Túl sommás megállapítás! Minek alapján állítod? V: Végigolvastam az egész könyvet, s mindez kiolvasható belőle. O: Magam is azt tettem, de nekem rejtélyes Levendel műve. Mintha nem illene a Magyarország felfedezése sorozatba! Egyszerre történeti, önkitárulkozó, programadó, és tudományosan dokumentált. A könyv névmutatójában tán 250 személynév Ady Endrétől és Ajkay Zoltántól Stephan Zweigig és Zsolnai Lászlóig! Megszámoltam a lábjegyzeteit, de 40-nél abbahagytam, annál is inkább, mert kiderült, hogy szöveg között majdnem ugyanannyi lábjegyzetbe kívánkozó utalás található! Számoltam statisztikai tábla formájú statisztikai tábláit, de fél tucatnál abbahagytam, mert ennél sokkal több „bújtatott” szövegközi statisztikai táblára lettem figyelmes! V: Valóban nem szokványos munka! Ha kézbeveszünk a sorozat újraindításának elejéről pl. két azóta klasszikussá nemesedett példányt, mondjuk Erdei Ferenc 1971-ben kiadott Város és vidéke című művét, és itt, éppen e környéken oly fontos Zám Tibor-könyvet, a Bács-Kiskunból jövök címűt (1973), rögtön kitűnik, hogy az akkor még számosabb képdokumentáció mellé nem sorakozik névmutató, irodalom, viszont több a szövegbe applikált dokumentumrész. A személyesség, az én teljes értékű bevitele az objektív külvilág dimenziói, csapdái közé viszont éppolyan természetes, mint Levendel könyvében. De míg a sorozat 1970-es évekbeli köteteit még jó papírra nyomták, a maira csak rotációspapir tellett! Persze, úgy tűnik, hogy a magyar szociográfia föltámasztása nyomán e hazai, jellegzetesen magyar műfaj mára a régi megjelenési formát odahagyva, inkább a dokumentumfilmben, a filmszociográfiában jeleskedik, újítja önmagát. Levendel könyve nem is szociográfia a szó eredeti értelmében, hanem — divatos katonai kifejezéssel — stratégiai mű. Évtizedeken át próbálták egy felélesztett orvostudományi diszciplína — hol társadalom- orvostudománynak nevezik, hol társadalomegészségtannak — képviselői a társadalom orvoslását stratégiailag megfogalmazni, de nem egészen az ő hibájukból, rendre az állami orvoslás célkitűzéseinek, módszereinek, formáinak leírásáig jutottak csak el. A társadalom orvoslásának egzakt vagy éppen szubjektív megírását Levendel vállalta magára, önként és nehezített alaphelyzetben, 1960-as, 1970-es évekbeli Fa/óság-cikkei- ben, majd az azokból — de nemcsak azokból, hanem levelekből, dokumentumokból stb. — összeötvözött alapvető művében 1980-ban. (Az orvos látóhatára — Több dimenziós orvoslás — Gondolat). O: A stratégiai munkák naprakész, még inkább: napra készülő, csak rövidebb időtávokban gondolkodó emberekben egyfajta ellenszenvet keltenek. „Még a holnapot sem látom tisztán, s ők, a mindenkori stratégoszok, már a messzi jövő képét vázolnák fel!” — így a szemrehányás. Minden stratégiai igényű munka gyorsan változó időközegben — hol értékek, hierarchiák, tradíciók, fogalmazásmódok tétje folyton más és más lesz — kissé utópikusnak tűnik. Kevés messzebb néző gondolkodó engedi meg magának azt a luxust, hogy kizárólag a lét jelenleg elfogadott fogalomtárából szemezgessen. Levendel sem kivétel, ő is szuverén fogalmi anyagot varázsol az itthagyott, jól bevált fogalmak közé. V: Levendel fogalmai — főleg kulcsfogalmai! — rendre eltérnek a megszokottól. Ugyanakkor nem állítható, hogy mindez bűvészkedés, mindenáron való szakmai-szemléleti „nyelvújítás” terméke lenne. Kedvelt kifejezése: a „többdimenziós orvoslás”, vagy „többszintű orvoslás” például könnyen deriválható Andrija Stampar egészségdefiníciójából, mint annak orvoslástevékenységi megfelelője. Ha igaz, már pedig kétségkívül közel jár az igazsághoz Stampar egészségmeghatározása (Az egészség nem betegség, fogyatékosság vagy rokkantság hiánya, hanem a teljes testi, szellemi és szociális jólét állapota), 86
