Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Lengyel András: Buday György halálára
1. Buday az 1919 utáni nagy orientációváltásnak az a kezdeményező és előrehajtó személyisége volt, aki mint realista elme, az adott viszonyokból indult ki, s azoktól soha sem szakadt el, de önmagát folyamatosan korrigálta, a „növelő közösséget” a folyamatos tisztulás felé kormányozta. Addig kereste a megoldásokat, a kivezető utat, amíg számára a körülmények ezt a siker reményében lehetővé tették. Ám a népi orientációknak ő azt az ágát képviselte, amely a tisztulást nem az antiliberalizmus irányában kereste, hanem — lehet, hogy reménytelenül, de hősiesen — a nép felé fordulás és az egyéni szabadságok biztosítása ígérte szintézis felé haladva. A szokványos diákközéletből indult tehát, de útja innen elfelé vezetett, s innen elfelé vitte magával társait is. A húszas évek nagy eszmei káoszából, hamis választásaiból — a jobboldalt, az irracionalizmust, a fajelméletet tagadva — egy új, szabadabb, emberibb, „demokratikusabb” világ eszményei felé törekedett. Helye végső elemzésben a magyar eszmetörténet demokratikus vonulatában jelölhető ki; s a közösség szolgálata közben is fontosnak tudta az egyén méltóságának, emberi autonómiájának intézményes biztosítását. Fejlődése és a fasizálódás előretörése azonban ellentétes irányba mutattak; minél világosabban látta a magyar viszonyok tarthatatlanságát, annál inkább szűkültek össze számára az emberi lehetőségek, egy szabadabb, emberibb világ esélyei. 2. Ilyen körülmények között érthető, hogy Anglia, s mindaz, amit ez az ország kulturáltságban, civilizatorikus teljesítményekben, életmódban és -stílusban jelent, mindig is, s egyre jobban vonzotta. Már első, 1929-ei angliai útjáról úgy tért vissza, hogy Angliában egy olyan társadalmat, az emberek közötti viszonyoknak egy olyan formációját fedezte föl, amelyben — ellentétben a magyarországi úrhatnám világgal — ember s ember viszonya a leginkább elviselhetőnek látszott, amely az alkotó embernek a lehetőségeit is a leginkább biztosította légkörével, intézményesített toleranciájával, autonómialehetőségeivel. Amely tehát úgy látszott, megadja az értelmes életvitel lehetőségét. Azaz, összegezve e kettős hatást, vonzás és taszítás egy irányba lökte. Ráadásul mindezt úgy élhette meg mint az eszményeihez való hűséget, a kezdeti indíttatások továbbvitelét. Az emigráció, persze, bár számon soha sem kérhető, belülről mindig igazolásra szorul. Az emigráns énje egy részét föl kell hogy adja, s ezt — ha más előtt nem is — önmaga előtt mindig igazolnia kell. Buday emigrációs éveinek benső, mondhatnánk tudattörténetét nem ismerjük; csak jelzésekből sejthetjük, hogy az angol élet minden előnye ellenére emigrációját kényszerűnek és sok vonatkozásban tragikusnak érezte maga is. Ám — kívülről nézve is úgy látszik — aligha dönthetett volna másképpen: az a személyiségképlet, az az értékrend, az az emberi és művészi törekvés, ami ő volt, szükségképpen vitte el innen, s vitte éppen a liberális Angliába. 4 Jelentősége, ma már látjuk, két összetevőből adódik. A magyar művelődéstörténetben mint a közéletben is mozgó, remek kulturális szervező, s mint fametszö művész egyaránt számon tartandó érték. A Szegedi Fiatalok mozgalmának létrehozása, s e csoport inspirációinak széles körű (bár a „befogadókban” nem mindig tudatosult) szétsugárzása legnagyobbrészt Buday műve volt. Társai szerepét és jelentőségét nem csökkenti, ha kimondjuk, nélküle ez a „növelő közösség” nem jöhetett volna létre, s nem maradhatott volna fönn. A korszaknak ez az egyik legtisztább törekvésű, s jelentős szellemi teljesítményeket inspiráló csoportjához ugyan kellettek a különböző alkatú és irányultságú tehetséges társak: a költő Radnóti Miklós, a szociográfus Erdei Ferenc, a folklorista Ortutay Gyula, a szociofotós Kárász Judit, a szociológus Reitzer Béla, a színházi teoretikus Hont Ferenc stb. De Buday nélkül nem váltak volna közösséggé, s egyéni pályájuk is másképpen, kedvezőtlenebbül alakult volna. Igaz, mint századunk minden, politikával is érintkező szellemi teljesítményét, a 74
