Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Kiss Ernő: „Ebben a pillanatban elszabadult a pokol” (Az egykori 37/8. század parancsnokának Don menti emlékei - Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Szabó Péter)
A második világégés óta csaknem fél évszázad telt el. Sokáig hallgatásra ítélt „krónikásainak” száma napról-napra apad. Valamennyiüket már nem tudjuk megszólaltam, mégis van még remény, hogy néhánynak meghalljuk szavát. * * * Már javában dúlt az 1941-ben megkezdett német-szovjet háború. Sőt, magyar alakulatok is harcoltak Ukrajnában1. Minden pillanatban várhattuk, hogy a 7. gyalogezredet is mozgósítják és indulhatunk a „komoly” háborúba. 1942 májusában bekövetkezett az, amit vártunk. Mozgósították az ezredet. Én lettem a 37. gyalogezred 8. századának a parancsnoka.2 Egyelőre harckészültségben Kiskunfélegyházán állomásoztunk. A századom részére kiürítették a város közepén lévő elemi iskolát és oda szállásoltak el. Vártuk, hogy a frontra vigyenek bennünket. 1942 májusában, júniusában a német hadsereg óriási tempóban haladt előre Szovjetunió belseje felé. Már régen elhagyták Kijevet, s bevették Kurszk városát is. Bennünk, tisztekbe nagy hazafias felbuzdulás volt. Állítom, hogy el sem tudtuk képzelni (legalábbis túlnyomó többségben), hogy ezt a háborút elveszíthetjük. Sőt bizonyos türelmetlenség volt bennünk, hogy miért nem indulunk már a frontra. Addig várakozunk, míg a végső győzelemnél nem lehetünk ott. Nem osztozhatunk a katonai dicsőségben. A polgári körökben azonban nem így gondolkodott mindenki. így többek között abban a társaságban sem, ahova én Kecskeméten jártam. Itt esténként találkoztam Iller Jóska bácsival, Simala Jancsival, Bagi Vilivel3 és Tóth László nyomdatulajdonossal. Laci bácsi már 1919-ben szociáldemokrata volt, végtelenül intelligens ember, aki barátjának mondhatta Erdei Ferencet, Móricz Zsigmondot, Kodály Zoltánt és még sok-sok más népi, vagy baloldali értelmiségit. Nagy szenvedélye volt a sakk. Az ő nyomdájában készült Magyarország egyetlen sakkújságja. Összeköttetése volt mind nyugat, mind kelet felé a világ legismertebb sakkozóival. Tőlük sok sakkfeladványt, versenyleírást kapott, melyet felhasznált újságja szerkesztésénél. Ennélfogva az általa szerkesztett újság igen kapós volt szerte a világon. Laci bácsi állandóan hallgatta a londoni rádió adását, s már akkor, mikor a németek még dicsőségesen nyomultak előre, arról beszélt, hogy Németország nem nyerheti meg a háborút. Amerika belépett ellenük és szövetségben Angliával, Szovjetunióval, olyan anyagi erőt képviselnek, amit a németek nem bírnak majd legyűrni. Biztatott, hogy a legokosabb, ha kilépek a hadseregből, nehogy ki kelljen mennem a frontra, ahol ottveszhetek. Nekem akkor azonban hiába beszélt. 12 évi katonai nevelés és 4 évi csapatszolgálat után minden tagomba beleivódott a katonai szolgálat és a győzelembe vetett tántoríthatatlan hit. Meghallgattam szépen Laci bácsi „meséit” és elengedtem a fülem mellett. Az éjjeli vonattal tértem vissza mindig Félegyházára, és folytattam a szigorú harckiképzést a legénységgel. Katonáim túlnyomó része is a győzelem reményében élt. Voltak közöttük azonban olyanok is, akik anyagi okok miatt nem vették szívesen a behívást. Főleg a családfenntartók és azok, akik sokat hallottak szüleiktől az első világháború borzalmairól. Nekem az volt a célom, hogy századomat az indulásig egységbe kovácsoljam. Ez nagyjából sikerült is, erről a későbbiek folyamán a fronton, majd a háború után meggyőződhettem. Július elején állt be a félegyházi pályudvarra az a katonavonat, melybe a 37/III. zászlóaljat bevagonírozták. A búcsúztatásnál ott voltak a város hivatalos személyei és rengeteg hozzátartozó. Nagy piros-fehér-zöld zászlók lobogtatásával indultunk el a frontra. A vonat legelőször Kecskeméten állt meg. Itt már várt rám édesanyám, néhány ismerős, és aki a számomra a legfontosabb volt, Iller Éva, édesanyjával. Hatalmas virágcsokrot hozott, Sári néni pedig egy nagy kosár elemózsiát. Meg voltam győződve, hogy ez a gesztus Éva részéről jelzés arra vonatkozóan, hogy vár rám, s ha vége lesz a világégésnek és én egészségesen térek haza, akkor a feleségem lesz. Sajnos a vonat csak pár percet állt az állomáson, de annyit azért megbeszéltünk, hogy kölcsönösen írunk egymásnak. A vonat lassan kigördült az állomásról. Minden búcsúztató nőnek könnyes volt a szeme és kendőt lobogtatott mindaddig, míg a szerelvény a hűtőháznál el nem kanyarodott. Nem tudom, S3
