Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - dr. Lakatos István: Hontalanság - 1945 (Részlet a „Két világ tanúja voltam” című emlékiratból)
Dr. Lakatos István Hontalanság — 1945 — Részlet a „Két világ tanúja voltam” című emlékiratból — A J zerkilencszáznegyvenöt március huszonkilencedikén, azon a napon, amikor a soproni 526. számú hadikórház szerelvénye Ágfalvánál elhagyta Magyarországot, — jóval sötétedés után már Ausztria, illetve 1938. márciusa óta a Német Birodalom területén egy mély dombbevágásban vesztegelt a vonatunk. Távolról légvédelmi szirénák hangja hallatt- szott, és mi a vasúti sínek mellett, a bevágás oldalában feküdtünk a fűben. Rövid idő múlva egy magányos repülőgép szállt el a sötét táj felett. Nyomában hirtelen erős fény gyulladt ki az égen, és szinte nappali világossággal borította el a vidéket: Sztálin-gyertyaként ismert világító rakéta lebegett felettünk — azután csakhamar erős repülőgépzúgást hallottunk, majd nyugat felől tompa dübörgést. Remegett a föld alattunk. Valahol bombáztak. Amikor a bombázók elvonultak és a légiriadót is lefújták, mi is lefeküdtünk a vagonokban. Először nehezen ment, de azután a mozgalmas nap után mély álomban aludtuk át az első vagonbeli éjszakánkat — már idegen földön. Másnap borús reggelre ébredtünk. Március harmincadika volt, nagypéntek. Sollenau- ban állt a szerelvényünk, és az egyik vagon kinyitott ajtaja elé gyülekeztünk: a tábori papunk, aki az elmúlt hetekben Sopronban is tiszteletet vívott ki magának nyugalmával, megfontoltságával és áldozatkészségével — a nagypénteki szertartást végezte a nyitott ajtójú vagonban. Mindenkit hatalmába kerített a levertség. Most volt már idő gondolkodni, és a hontalanság érzése először támadott meg bennünket; felmerült bennünk a kérdés: visszajutunk-e még valaha a hazánkba, Magyarországra? Sötétedés után indultunk tovább, észak felé, Bécs irányába. Aludtunk, amikor áthaladtunk Bécs külvárosain, a Dunán, és reggel döbbenve konstatáltuk, hogy Bécstől mintegy ötven kilométerre, északkeletre, a Cseh-Protektorátus határának közelében, Gänserndorf állomásán áll szerelvényünk. Itt töltöttük a nagyszombatot. Az idő megjavult, néha a nap is kisütött, és délután ismét a nyitott vagonajtó előtt hallgattuk a feltámadási szertartást. Dr. Szécsey orvosszázados, a hadikórház parancsnoka az állomás épületében vitatkozott és követelte, hogy vigyenek bennünket tovább, nyugat felé. Húsvét vasárnapjának hajnalán ismét Bécs külvárosain haladtunk át. Az utcákon lövészárkok, tankcsapdák. A város védelemre rendezkedett be. Áthaladtunk a Dunán, és a folyótól délre folytattuk utunkat, most már nyugat felé. Klostenburg, Tulln, Sitzenberg neveket olvastuk az állomások épületein, és mi hol lassabban, hol gyorsabban haladtunk. Az idő tovább javult. Körülöttünk a természet tavaszi ruhájában pompázott, ragyogóan sütött a nap — csak élelmezésünkben támadt nehézség. A kenyerünk, amit magunkkal hoztunk, elfogyott. A húsunk is, és sehol sem kaptunk. A gazdasági vezetőnk, Fodor főhadnagy, karján a nyilaskeresztes karszalaggal, hiába szaladgált és veszekedett a helységek vezetőivel. Amíg nem telepedünk le, nem vételezhetünk semmit. 39
