Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Tolnai Ottó: Sziverinek szentelt fekete füzet
(akkor még nem tudta mi — lényegében ugyanaz, történt vele is, ami velem, elvették tőle a lapot, azt, amit egyszer már tőlem is elvettek). . . Persze, ismételten hangsúlyozom, ezekről a dolgokról, mármint a dog viselős dolgairól, nem beszélgettünk. Szinte a semmiből próbálom kibányászni, megírni. Ő újra és újra elmondta monológját arról, hogy a dog halála, elpusztulása előtt felfalja gazdáját, én meg mind zavartabban gyömöszöltem, gyűrködtem a fehér szőnyegen, illetve lábamon heverő mázsás fekete állat bársony fülét. Mondom, az a vágáns nem kedvelte a kutyákat. De ő, ellentétben más ismerőseimmel, látogatóimmal, nem félt a kutyáktól. Inkább mondhatnám, harcban állt velük. Nem egyet meg is harapott. Igen, ez volt Sziveri. A vágáns. Ez is. Megharapta a kutyákat. Ő megharapta a kutyát. Engem viszont a kutyának — a dognak kellett volna megennie. Nem kedvelte őket. Tudott róluk valamit. Ám gyakran megtörtént (ez már dogom elgázolása utáni korszak), eljött hozzám — Attilától jövet, Attilához menet, akinek a palotapincsijét (lásd Domonkos írását Vicéi palotapincsijéről, a Redőnyben) is mindig lebodrizta —, s beszélgetés, pontosabban a nagymonológ közben, azt vettem észre, valami mozog az inge alatt. Hallgattam különös, olykor eredeti humorral is teljes áriáit, és közben mindinkább arra a ritmikus, hol össze-vissza mozgásra meredtem. Ennyire tán nem zihál? Szíve sem verhet ennyire . . . De ő csak mondta mondókáját, történeteit végtelen. És mosolygott közben. De nem a zavaromon. Nem azon, hogy lám a kutya után most macskával hoz zavarba. Nem. Mosolya állandó volt, kezdettől fogva volt benne valami transzcendens. Már továbbéllt, elviharzott, amikor felfogtam: macskát csípett fel ismét a Szabadkai úton, a Telep főutcáján, vagy itt nálunk a Virág utcában, a vakvágánynál. Minden bizonnyal valami kismacskát. És az karmolászta testét. Az rúgkapált az ing alatt. Az dorombolt. Senki sem tudott úgy a macskákkal. Senki sem tudott úgy a macskák nyelvén. Dogunk elgázoltatása utáni napon nálunk is megjelent egy kis szürke-fehér macska: Hamuka, de valahogy nálunk a macskák sosem játszottak olyan szerepet, mint a kutyák, olyat sem, mint a dog utáni vizslák például. Sőt Lea lányunktól tanulva, ha fekete macska fut át előttünk — mind több van belőlük a Virág utcában! — hármat lépünk hátra, köpünk stb. Senki sem tudott úgy a macskákkal. Senki sem tudott úgy a macskák nyelvén, mint Sziveri. De, mondom, a kutyákat nem kedvelte. Tudott róluk valamit. Valami mást, mint én. Harcban állt velük. Megharapta őket. Meg a kutyákat. 24
