Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Tolnai Ottó: Sziverinek szentelt fekete füzet
Tolnai Ottó Sziverinek szentelt fekete füzet X Az a vágáns (végtelen tudott Domonkossal Villonért lelkesedni): nem kedvelte a kutyákat. Ha nagy, fekete dogomat megpillantotta, mindig azt kezdte bizonygatni: a dog halála előtt, ő úgy mondta, mielőtt elpusztulna, felfalja gazdáját. És ezzel minden alkalommal, minden egyes látogatásakor, már a kapuban vagy a terasz lépcsőjén sikerült megzavarnia, kizökkentenie legalábbis önkéntes (akkortájt éppen nem önkéntes) telepi száműzetésem vidéki, házigazdái nyugalmából. Persze nem azért, mert tőle hallottam először. Nem, hisz régtől ismertem ezt a mendemondát, sőt tán a mendemonda ismerete is belejátszhatott némileg abba, hogy a kutyák közül éppen a doghoz vonzódtam, a dog médiuma lettem, végül is a dogot választottam. De valahogy ő mondta ezt legmeggyőzőbben, ő volt legjobban meggyőződve az állítás igazáról, az ö száján lett a mendemonda valami mássá. Nem tudom, sose kérdeztem meg tőle, kitől hallotta, honnan szedte, hol olvasta. Minden bizonnyal, azért nem tudakolództam nála, mert olyan határozottan mondta, bizonygatta, mintha legalábbis látta volna már, amikor a dog lemészárolja, mohó ínyencséggel vagy habzó dühvei, bosszúval felfalja, felzabálja gazdáját. Megzavart, kizökkentett, mert ahogy múltak az évek (minden létező szakkönyvben, minden dogtenyésztőnél, dogszakértőnél leellenőriztem, hány évet is él egy dog) magam is mind inkább kezdtem érezni a nagy állat ragaszkodásának, szere- tetének finom abnormitását. Ahogy rám emelte sötétarany szemeit, ahogy a falhoz nyomott, lábamra hevert, felmászott ágyamra. Egyszerűen érezni kezdtem, ez a lényegében szelíd, istenien nyugodt, kiegyensúlyozott, abszolút stabil — sokszor neveztem is szelíd szelindeknek — állat: képtelen lesz elviselni elválásunkat. Olyasvalaminek képzeltem el ezt, mint az ájtatos manó ama tulajdonságát, hogy szeretkezés közben lerágja párja fejét, szőröstül-bőröstül felfalja. A Rovarház írásakor (1967-ben) behatóan foglalkoztam az ájtatos manóval, ugyanis épp akkortájt jelent meg Jean Rostand kis könyve az állatok szerelmi életéről: Egyes fiziológusok szerint, olvasom ifjúkori regényemben, amelyet egy fürdőszobában írtam, miután a nőstény lerágta a fejét, a hím ájtatos manó nemisége csak fokozódik. Igen, valahogy így, azzal a különbséggel, hogy ez az állat, mármint a dog, halálának közeledtére, meghalásában, halálában falja fel gazdáját. Akkoriban egy alkalommal Párizsba utaztam, s míg a nagykapuban érzelmes búcsút vettem alig észlelhetően, ám mégis könyörtelenül korosodó ebemtől, emlékszem, átvillant az agyamon, mi lenne, ha elmenekülnék. Már hosszabb ideje bolyongtam Párizsban, amikor egy éjszaka, lakhelyemhez közel, a Place de Re- publique-en, olyan vendéglőt kerestem, amely reggelig nyitva tart. Egy lélek sem volt már a téren. S akkor mögöttem valami finoman osonó léptekre lettem figyelmes. Valaki, tán kezében villanó pengével, finomléptű színesbőrű kísér. Kivert a halálverejték. Képtelen voltam felgyorsítani lépteimet, elfutni, pedig 22
