Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Mezey László Miklós: Személyes és kollektív akarat (A nemzetiség fogalmához)
e struktúra fölépítésébe, annak föltűnhet számos bizonytalan tényező a látszólag zárt, sőt túlságosan is merevnek tetsző rendben. Például mi a fölső lélekszámhatára az etnikai csoportnak, vagy miért az államiság fokozatai a döntőek ebben a rendben, amikor számos nép — ukránok, kazahok, örmények stb. — nagy tömegeikben nem saját köztársaságaikban élnek, avagy mi a státusza a tagköztársaságokban élő oroszoknak? A föderatív Jugoszláviában számuktól függetlenül nemzetnek minősülnek azok a szláv népek, amelyeknek nincs anyaországuk, s nemzeti kisebbségeknek azok, amelyeknek Jugoszlávián kívül létezik államalkotó nemzetük. így állhat elő az a fölöttébb sajátos helyzet, hogy a koszovói albánok, akik sokkal többen vannak, mint a montenegróiak, csak autonóm tartományra jogosult nemzetiség, míg az utóbbi nép tagköztársasági szintű önkormányzattal bíró nemzetnek minősül. Az elhatárolás szempontja tehát itt is merev, de annyiban föltétlenül tanulságos, hogy példásan illusztrálja, milyen nehéz és bonyolult nemzet és nemzeti kisebbség megkülönböztetése. Régebben Csehszlovákiában valamiféle történeti hivatkozással, a nemzetiségre mint a nemzetet megelőző fejlődési stádiumra tekintettek, amely nézetnek a tarthatatlanságáról volt már szó. A lengyel terminológia kiindulópontja valóban történeti szempontú, a történeti meghatározottságot tekinti a kisebbségi közösség koherenciája meghatározójának. Ámbár ez a fölfogás épp az — általunk igen fontosnak tartott — lélektani, közösséglelkületi tényezőkkel nem számol. A komolyan vehető hivatalos romániai meghatározások közül egyet érdemes idézni: „Az együtt élő nemzetiségek egyazon államban laknak a demográfiailag többségi román nemzettel, jellemző sajátosságuk az anyanyelv és a szellemi élet — lelki alkat, kultúra — bizonyos sajátos vonásai, amelyekkel beilleszkednek az illető nemzet gazdasági és politikai életközösségébe.”12 Jellemző, hogy még ez, a sajátos vonásokat elismerő, megengedő hangoltságú definíció is az államalkotó nemzetbe való integrációra helyezi nyomatékát. Érdemes a romániai magyar gondolkodók, nemzetiségi szakértők meghatározás-kísérletei között is tallózni: hogyan definiálja az akkori ideológiai föltételek között önmagát a kisebbség? A kérdés egyik legjobb ismerője, teoretikusa, Mikó Imre szerint. „A nemzetiség sajátos minőséget jelent. Ez az összetartozás tudatában, tagjainak együttérzésében és nemzetiségük megtartására, fejlesztésére irányuló akaratában nyilvánul meg.”13 Ő tehát kiemelt vonásként veszi a közösséglelkületi dimenziót, hozzátéve, hogy a sajátos minőségnek léteznek objektív ismérvei (nyelv, hagyomány, kultúra) és szubjektív elemei (összetartozás, szolidaritás, tudatosság). Ugyanakkor Mikó a nemzetiségre, mint magában álló közösségre tekint és nem ejt szót a hozzá éppen sajátos minőségében kapcsolódó anyanemzetről, valamint esetleg másutt élő, de vele egyazon nyelvet beszélő, azonos vagy hasonló kultúrájú és hagyományvilágú népcsoportokról. A filozófus Gáli Ernő szintén kiemeli nemzetiségdefiníciójában az együvé tartozás tudatát, „amelyet a kollektív azonosság megőrzésére, fejlesztésére irányuló akarat egészít ki.”14 Ez új momentum, hisz a korábban idézett meghatározásokkal szemben Gáli Ernő eltekint a számbeli kisebbségtől függő államalkotói státusz hiányától, és sajátos minőség méltóságával érvel a nemzetiség egyenrangú mivolta mellett. Ennél a jogi szempontnál Fábián Ernő sem megy tovább, amikor azt írja: „A nemzetiséget mindazok a személyek alkotják, akik a ,mi’ személyes névmást azonos jelentéssel használják. A nemzetiségek közötti viszonyban a legfontosabb megkülönböztető a ,mi’ és az ,ők’ antitézise, amely elsősorban az etnokulturális sajátosságokban és a nemzetiségi öntudatban kristályosodik meghatározó jelentőségűvé”15 Vagyis az erdélyi tudós, ha nem is haladja túl az előzőekben megfogalmazottakat, annyival többet ad azoknál, hogy hangsúlyát egyértelműen az akarati tényezőre, a közösség lelkiségében megnyilvánuló elhatárolódására helyezi. Végül a „vegytiszta” tudati összetevőt teszi a legelső ismérvvé Balogh Edgár, aki egy interjúban a nemzetiséget kommunikációs közegnek nevezte: „Én azt szoktam mondani, hogy a magyarság számára, miután gazdaságilag, közigazgatásilag, állampolgárilag együtt él más nemzetiségűekkel, a román többséggel, nem marad más definíció: csak az, hogy egy kommunikációs egység. Vagyis összeköti a magyart a magyarral az, hogy igénybe veszi-e azokat a szolgáltatásokat, amelyek őt a családi származás tényén túlmenően ehhez a nemzetiséghez kötik.”16 Nincs miért csodálkozni ezen a csaknem végletekig lecsupaszított, 89
