Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Lengyel András: Venczel József: Erdélyi föld - erdélyi társadalom

lent; ezért köszönet illeti Székely András Bertalant. De tudnunk kell: az ideológus Venczel jelentősége lényegesen kisebb, mint a szociológusé; eredményei e területen korlátozottabb érvényűek. Egykori hatásuk is korlátozott volt, nem járta, nem járhatta át az értelmiség egészét sem. S újdonságuk is viszonylagos; inkább bizonyos törekvések összefoglalója, semmint úttörő kezdeményezője. S bár vannak, akik a kisebbségi lét mai körülményei között újra aktuálisnak, vagy legalábbis inspiratívnak vélik (pl. a Berényi Viktor és Gál Balázs fedőnéven publikáló két fiatal erdélyi kutató), ez az aktualitás korántsem evidens.

Venczel József ideológusi karakterét döntően három tényező határozza meg: 1. katolicizmusa, 2. szociális érzékenysége s végül 3. kisebbségi léthelyzete. Erős katolikus neveltetése (melyet mentora, a korán elhalt édesapját pótolni igyekvő Domokos Pál Péter, s a nagy erkölcsi autoritást megtestesítő Márton Áron, a későbbi püspök közvetített hozzá) szigorú erkölcsi elveket alakított ki benne. S fogékonnyá tette mind az (erdélyi) parasztság életviszonyai, gondjai, társadalmi elesettsége iránt, mind a szociális harmónia szükségességének elve iránt. A kisebbségi léthelyzet pedig, amelybe még gyerekfővel került s amely emberi lehetőségeit mindvégig behatárolta, fölismertette vele, hogy mint magyarnak megmaradni akaró kisebbségi, speciális föltételek között kell alakítania életét, s e speciális föltételekkel a kisebbségi magyarság egésze szempontjából is számolnia kell. Alapelvévé vált tehát, hogy tudatos társadalomszervezésre van szükség, s kiegészítésképpen olyan ismeret- és beállítódottság formálásra, amely lehetővé teszi e társadalom- szervezés megvalósítását. Konkrét elképzelését nagymértékben befolyásolta Szekfű Gyula „konzervatív reformizmusa” (s a Szekfű közvetítette Széchenyi István), valamint a Quadragesimo anno kezdetű, 1931-ben kiadott pápai enciklika, amely a modem hivatásrendiség elvét fogalmazta meg. Elvei realizálása érdekében — jól vették ezt észre a Berényi Viktor és Gál Balázs néven író mai utódok — koncepciójában „eleve homogén közösségre” volt szüksége, „továbbá olyan társadalomrendező elvre, amely kizárja a politikai és gazdasági viszonyok ellentmondásainak kiéleződését”. Nála tehát „a társadalom tagozódási elve a konszenzuson alapuló, össztársadalmi célt szolgáló munkamegosztás” s ebben „a közösség tagjai számára a munka nem kizárólag a megélhetés eszközeként, hanem társadalmi hivatásként jelenik meg, mint a közösségnek nyújtandó szolgálat” (Harmadkor, 1985. 3. sz. 21.). Ezért, e logikának engedelmeskedve vélhette úgy egyik 1935- ben írt cikkében, hogy „erdélyi magyar társadalmunk különvalóságának legsajátosabb jelensége épp az, hogy nálunk ez a »szűk, középosztályos

felfogás« meg nem állhat. Társadalmunk fejlődése merőben más, semhogy felső-, közép- és alsó- rétegről beszélhessünk. A mi kisebbségi társadalmunkban csak két réteget tekinthetünk életképesnek: a dolgozó nép széles tömegeit, meg a vezetésre hivatott, »középosztályos« gátlásait s allűrjeit le- vedlö intelligenciát.” (246). Ezért, e célelv jegyében és érdekében szorgalmazta az erdélyi magyar parasztság sajátos szükségleteinek fölkeltésére és kielégítésére alkalmas intézmények, elvek s eszközök kiépítését és fönntartását, s ezért szorgalmazta — sokszor és sokféle alkalomból — a kisebbségi „népnevelést”, melyet nemzedéke elsőrendű feladatának tekintett.

Mi mondható el, ítéletképpen, e társadalom- politikai elvekről? Vajon korhoz, nagy koráramlatokhoz kötődő utópia elemei voltak-e ezek, vagy olyan kísérletnek részletei, amelyek valamiképpen ma is aktuálisak, vagy legalábbis ösztönzők? Vonzó, de — az elmúlt évtizedek fejleményei mutatják — törékeny eszme volt ez. Alapja, az autonóm (tehát akarati, volitiv) társadalom eszménye örök eszmény; ezt hiba volna tagadni. S az is bizonyos, a kisebbségi társadalom mindenkor speciális viszonyokat is igényel. Kisebbségnek lenni nagyobb s nehezebb emberi feladat, mint többséghez tartozni. így belső feszültségei is óhatatlanul „stimuláltabbak”, visszafogottabbak, tudatosan fékezettek. Erre törekednie is kell, mert ellenkező esetben a kisebbség sebezhető pontot kínál föl önmagán. Venczel magas erkölcsű, de mégiscsak önkéntes szolgálatot igénylő programja mégis hősies, de alighanem reménytelen program. Elmélete nem számol, talán nem is számolhatott még olyan nagy történelmi tendenciákkal, mint pl. a társadalmat folyamatosan maga alá gyűrő totalisztikus állam kiépülésével s tartós fönnmaradásával, a hatalmilag integrált társadalom önszabályozásának ellehetetlenülésével. Egyáltalán: a „politika” kisebbséget is (de)formáló erejével és eszközével (a kisebbségi ember „államosításával”), s ami ezzel összefügg: a hatalomban — annyira-amennyire — részes kisebbségi elit „kifelé”, a többség felé irányuló funkciójának fontosságával. A kisebbség önnemesítése ugyanis, ma már sajnos tudjuk, önmagában elégtelen eszköz a fönnmaradáshoz, a kisebbségként való létezés biztosításához.

ítélni persze, erről az eszményről csak kisebbségben élő ítélhet hitelesen. S akárhogyan ítél is majd a kisebbségi eszmetörténet majdani kutatója, Venczel oldalán súlyos érvek rakhatók a mérleg serpenyőjébe. Nemcsak az szól mellette, hogy morális elvei mindig szilárd erkölcsi tartással párosultak, s nem csak az, hogy ő maga mindig is aszerint a magas eszmény szerint élt s dolgozott, amelyet a kisebbségi értelmiségi („intelligencia”) számára ő jelölt ki. De arra is, s arra elsősorban, hogy ideológusi szerepe mögött vé95