Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Pomogáts Béla: Közép-Európa (Identitás, sorsközösség, integráció)
a térségnek a teljes politikai lezülléséhez és dezintegrációjához, mondhatnám így is: balkanizálódásához. Ez nyitott utat Hitler, majd Sztálin előtt. Ez tette lehetővé azt, hogy ezek az egymástól elszigetelt, a kölcsönös gyűlölködéseket, a revansvágyakat, az egymástól való félelmeket mindig az együttes függetlenség elé helyező országok sorra áldozatul eshettek annak a nagyhatalomnak, amelyik éppen be akarta kebelezni őket. Trianon tehát olyan történelmi tragédia, amely azóta is rányomja a bélyegét Közép- Európa sorsára. Meggyőződésem, hogy a trianoni traumák és tragédiák felszámolása nélkül ebben a régióban nem is tudunk előre haladni a teljesebb nemzeti függetlenség és a tartalmas demokratizálódás felé. Mindezt a térségbeli országoknak végig kell gondolniuk, mert csakis a kölcsönös engedmények rendszere következtében képzelhető el az újabb integrációs folyamat. Az, ami Közép-Európából ismét európai hatalmi tényezőt formál, és ami lehetővé teszi, hogy ez a régió gazdaságilag, politikailag, kulturális és erkölcsi szempontból valamiféle európai státus irányába mozduljon el. Trianon az európai egységfolyamatok egyik legnagyobb akadálya volt, a lassanként mégiscsak kibontakozó európai egységesülésnek éppen ezért félre kell söpörnie Trianon következményeit. S ha már a térképre rajzolt határokat nem lehet, legalább azt, hogy ezek a határok elzárjanak egymástól nemzettesteket, kultúrákat — embereket. Geopolitikai tényezők: németek és oroszok Ha Közép-Európáról beszélünk, nem kerülhetjük meg a keleti, illetve a nyugati szomszédok, vagyis Németország és a Szovjetunió, illetőleg Oroszország behatolását a térségbe. Vajon ez a behatolás egy, a társaság számára adott geopolitikai realitás volt, amelyben a mi szerepünk csupán annyi lehetett, hogy ezt tudomásul vesszük? Vagy tudtunk volna ellene védekezni az előbb említett esetleges föderációval, tehát valamilyen „normális” keret kialakításával? A Közép-Európára figyelő értelmiséginek erre a kérdésre is válaszolnia kell. Természetesen voltak olyan külső nagyhatalmi tényezők, amelyeknek megszüntetése nem állt a hatalmunkban. Mégis azt kell mondanom, hogy a térségben élő nemzetek elmulasztották azoknak az eszközöknek a kialakítását, amelyek esetleg megakadályozhatták volna a vazallusi szerep rájuk erőszakolását. Főleg két dologról van itt szó. Az egyik az, hogy elmulasztották az Osztrák—Magyar Monarchia olyan átszervezését, amely az itt élő népek autonómiáját tette volna lehetővé. Holott erre a történelem kerek ötven évet adott. Ebben sajnos nagy a felelőssége a dualizmus kori magyar kormányoknak és általában a magyar nacionalizmusnak, amely minden tekintetben azon dolgozott, hogy a dualizmus ne épüljön tovább, s ne vonja be az államalkotó népek közé a Monarchia további nemzeteit, például a cseheket vagy a dél-szlávokat. Pedig a cseh vezetők a dualizmus kiterjesztése, pontosabban trialisztikus átalakulása fejében Magyarország és Csehország alapvető történelmi szövetségét kínáltak fel. Ezt a lehetőséget az akkori magyar vezetők elmulasztották. A továbbiakban is nagy hiba volt, hogy a magyar vezető réteg nem igyekezett megkötni a saját nemzetiségi tömegeivel a maga külön kiegyezését. Mindig útját állta azoknak a törekvéseknek, amelyek a Monarchiát egy föderalista berendezkedés felé akarták volna fejleszteni. Nyilvánvaló, hogy Magyarország még a legfekete-sárgább Ferenc Ferdinándos föderalizmussal is jobban járt volna, mint Trianonnal: Pozsony, Kassa, Kolozsvár vagy Nagyvárad magyarságát még a közutálatnak örvendő, különben valóban bornirt és pöf- feszkedő trónörökös sem kérdőjelezte meg. A térség „immunitáscsökkenésének” másik belső oka az volt, hogy teljesen megváltozott a Monarchia európai szerepe, s ezt a változást tulajdonképpen a katonai és a külügyi vezetők rövidlátása idézte elő. A Monarchia ugyanis a korábbi hagyományos angol szövetség helyett a német szövetséget választotta, és ezzel megbontotta azt az európai egyensúlyt, amely fennállásának legfőbb garanciája volt. Mindez tulajdonképpen Németországnak 81
