Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Pomogáts Béla: Közép-Európa (Identitás, sorsközösség, integráció)
de egyes időszakokban Csehország is. Ezek között az országok között kétségtelenül működött a közös kereszténység összefonódó kohéziós ereje, közös szolidaritása. Nem véletlen, hogy ezeknek a népeknek a törökkel vívott csatáiban mindig jelentős szerepet játszottak az egymásnak küldött segélycsapatok. Ennek legszebb, mondhatni: szimbolikus példája volt Bécs ostroma 1686-ban, amidőn Sobieski János lengyel király felmentő serege megjelent a város falai alatt. Ez a szolidaritás tehát már jóval az Osztrák—Magyar Monarchia 1867-es létrejötte előtt élt a térségben, a régió országai között. Kétségtelen, hogy a leglátványosabban és a legerősebben a Monarchia fogta össze a térséget, annak ellenére, hogy a Monarchiában sok heterogenitás is volt tapasztalható, és szinte állandóan kulturális, valamint etnikai divergenciák bomlasztották a birodalmat. A Monarchia feltétlenül életképes alakulat volt, hiszen jól-rosszul, de működött. A Habs- burg-birodalom létét mindenképpen pozitívnak lehet tekinteni, a régió tudniillik akkor tudott az európai politikában a saját érdekei szerint jelen lenni. Mint tudjuk, ebben a korszakban az európai politika a világpolitikát is jelentette. Sőt, annak, hogy az európai politika megszűnt világpolitika lenni, az egyik oka éppen a Monarchia megszűnése volt. A Monarchia Európában igen fontos összefüggő szerepet töltött be, s tulajdonképpen belső koherenciája volt. Működő belső piac alakult ki a Monarchia határain belül, és ennek a gazdasági ténynek természetesen megvoltak az egyéb következményei is, hiszen a Monarchia egy életformát, életstílust, közös kulturális levegőt is jelentett. Nem véletlen, hogy éppen az elmúlt években alakult ki olyan speciális művelődéstörténeti szak, amely a Monarchia-kutatást foglalja magában. Ma már például, ha csak az irodalomtörténetnél maradunk, szinte közhelyszámba megy, hogy olyan írók, mint Ady, Krúdy, Krleza, Hoffmanstahl, Rilke vagy Capek életműve között igen számottevő irodalomtipológiai rokonságot lehet találni. Ezek nem átvételek, vagy egymás műveinek ismertetéséből eredő hatások, hanem a közös kulturális „levegő” következményei. Az egykori monarchia közös „kulturális levegője” ma irodalmi, művészi és — mondhatnám így: általános emberi nosztalgiák tárgya. A térségben utazva sokan kerülnek annak az élménynek a hatása alá, hogy az itt lévő városok (Budapest, Bécs, Prága, Krakkó, Zágráb, Kolozsvár, Pozsony) szerkezetükben, ornamentikájukban, levegőjükben, történelmükben összetartoznak. Ezt az összetartozást azonban mindig megzavarják azok a határok, amelyek megállítják az utazót. Paradox helyzet az, hogy tulajdonképpeni testvér- városok között sokkal szigorúbb határvonalak húzódnak, mint Nyugat-Európában egymástól eltérő természetű városok között, mondjuk Hamburg és Nápoly vagy Amszterdam és Barcelona között. Ez utóbbiak közt ugyanis sokkal általánosabbak és közvetlenebbek a turisztikai és kulturális kapcsolatok. Mindennek törvényszerűen nosztalgiát kellett keltenie. Ennek a nosztalgiának azonban többnyire nem a Habsburg-ház, vagy egy történelmileg letűnt hatalmi államszervezet a tárgya, hanem egyszerűen egy olyan történelmi képződmény, amely összetartotta ezt a térséget. Jelenleg az ember csodálkozni kénytelen azon, hogy ennyire rokon területek nem tartoztak össze gazdaságilag, kulturálisan és politikailag. A régió helyzetét ezért ma paradoxonok és nosztalgiák jellemzik, holott, hogy finoman fejezzem ki magam, egyikük sem „geopolitikai” tényező. Sorsközösség Meggyőződésem, hogy a régió nemzetei és kultúrái ma is érzik sorsközösségüket. Sokszor ez a közös élmény és történelem búvópatak létre kényszerül a politikai helyzet következtében. Megnyilvánul a történelmi emlékekben, a történelmi tudatban, hiszen gondoljunk csak arra, hogy akármelyik nemzet írja meg a saját históriáját, ezt soha nem teheti a többiektől függetlenül. Egyszerűen nincs önálló magyar, szlovák, cseh vagy horvát történelem. Aki ilyet próbál konstruálni, az nem a történelmet írja meg, hanem a saját ideológiáját fejezi ki. 79
