Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Kabdebó Tamás: Tariménes utazásai
„És ha másként alakul a mohácsi csata?” kérdé Tariménes egyik ifjabb útitársa, tudva tudván, hogy 1526 augusztusában ki lehetett volna még rakni a naszádokról az ágyúkat, Mohács felett — hogy Tomorinak nem kellett volna feladnia előnyösebb felvonulási helyzetét a csatamező domborulatán, hogy páncélos lovagjaink a (félig) átütő roham után zsákmányolás helyett bízvást a janicsároknak rohanhattak volna, sőt, hogy talán — előzőleg! — kapcsolatot lehetett volna találni Zápolyának Segedinnél hűsölő seregével. . . Tariménes szomorúan csóválta őszülő üstökét: A rex Hungáriáé elérhető erőforrásait messze túlszárnyalta a fényességes padisah katonai, zsákmányterületi és népességi túlereje. Képes volt arra, hogy akár háromévenként nyugatellenes hadjáratot indítson — gondoljunk Vindobona 1529-es ostromára — a magyar mezei haderőket tehát ha nem Mohácsnál, jószerével később morzsolta volna föl. A mindenkori dunatáji geopolitika fő tanulsága — azonkívül, hogy eső előtt csípnek a legyek — az lenne, hogy a partit az nyeri, aki nagyobb erőket huzamosabb ideig meg tud mozgatni.” Smederevóban szállás után kellett nézni hat embernek. A Hotel Smederevo domboldalra épült háromcsillagos, napi negyvenhat dolláros szálloda kongott az ürességtől. Néhány Duna-bolondon kívül miért menne nyugati turista ausgetippelt Smederevóba? Az egykor szép pravoszláv templom bezárt kapuján otromba grafitti éktelenkedett. A szúnyogok este belepték a sétányt. Fürödni csupán egyetlen zsúfolt uszodában vagy az avatatlan szemnek szennyezett Dunában lehetett. Volt aztán a Hotel Jurjevo, csillagokon inneni folyamparti fogadó, ami megfelelt volna, de már ellepték a belgrádi kirándulók. Innen nyílt a város strandja, méretre mint egy futballpálya, bár a helybeliek főként röp- és kosárlabdáztak, lévén az utóbbi Jugoszlávia egyik erőssége; a fiatalok a bádogzene ütemeikre ringtak, mindenki napozott, fürdött mint Tariménes boldogult úrfikorában. A hölgyek kendőzték bájaikat. Valahogyan ez a szokás — kordivat ide, kordivat oda — szemérmesebb is, izgalmasabb is volt. (Képzeld, szólt egykoron Tariménes atyja, „hogy mindenütt egyformára sült barna bőr vár reád. Hát nem fantáziafelcsigázóbb a látható sötét mellett az intim percekben felfedett fehér?”) A kis magyar nyelvű társaság tagjai a szélrózsa minden irányában kerestek, bábeli keveréknyelveken (hisz szerbül senki sem tudott) éjjeli szállást: Tariménes angolul, külá- gazatai franczia és tálján nyelven, belhoni utánpótlása az iskolában elfelejtett orosszal. Megjárták az útszéli csárdákat, hol mindenikben mulatozott néhány lazább, őrbajszos férfitársaság, a szesztestvérek már kigombolt inggel, a belemelegedők a sligovica kupica kemény csattogtatásával. Nő csak a felszolgálók között akadt, mintha a feminizmust fel sem találták volna, mintha a Balkán ma is a machismo fellegvára lenne. A szálláskérésre a csárdásnék nyájasan rázták a fejüket, sőt, a nem szócska beférkőzött itt a helybeli szerbbe, cirill betűvel írva mazsolaszem, míg fülhallatra azt jelezte: nem, sóba nyema, azazhogy, da da, van olyan, de csak tengerparti feredő helyeken, próbálkozzanak az udovicei motellal. Volt hely lám, Tariménesék megszálltak ott, reggelire lapos, friss tallérkenyeret kaptak, félutasat a pizza és a cipó között, az isztambuli lepény egy kifinomodott változatát, a smeredevoi török hagyomány e késői zálogát, melyet itt először tán 1521-ben sütöttek annak örömére, hogy izlám várat nyert és beiktatták az azóta is zaccos erős feketekávét. A pénzváltásnál éktelen sor állott, takarékbetétjeik utolsó garasaitól is szabadulni akartak a zúgolódó szegények, mialatt a kiváltságosok egy-egy napra kiguberált márkáikat dinarosították, mert a már beváltott Tito-fejeket többé nem válthatták vissza, még forintra sem a magyar határon. Tariménes társai öt forint értékért vettek egy elefántfóliánsnyi térképet és ötven forintért egy dinnyét. A vár alatt tucatjával pecáltak — paduc, kapókeszeg, süllő is akadt — este néma millingesek pásztáztak a két smeredevoi sziget között, az itt felére karcsúsodó Dunán. Túlnan, az északi oldalon, az 1121-es kilométer jelzéssel szemközt egyetlen földmérő bódé petróleumlámpája világított csupán, a vadon zöld volt, egységes, korai szarvas- böffenésektől és a vaddisznókoca röfögésétől eltekintve lakatlan, folytonosságát a befolyások és a villámsújtotta fák bontották meg, itt-amott. „Bár Brazíliában derekasan pusztítják 65
