Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Tari István: Regény az életünk
legyőzték űtet, agyonverték, oszt kikötötték, úgy halva, a villanykaróhó. Oszt ráraktak egy cédulát, a mejjire, amin azt írta: „Tako ce proci svaki madjar, koji se ne préda vlasti” . . No, elég az hozzá, hogy égisz úton rítunk ... Ezek a picikék! Ükét is verte a jegeseső. Be vótak azok kötve a dunnába, dehát. . . Alig ért az valamit. Jajj, amikó beértünk Temerinybe. Néztek bennünket a temerinyi magyarok, meg minden. Dehát nem bírtak semmit se segíteni. Csak néztek bennünket. Teme- riny előtt, Goszpogyincán csúfótak bennünket. Köpködtek bennünket, meg minden. Huh! Azt nem lehet emeséni. Azt az érzést nem lehet leírni. Valahunnan előszedtek egy feszületet, Goszpogyincán, nem tudom, hogy hunnan szedték elő, oszt letették elébünk az útra. Oszt rá költött gázónunk a feszületre. Oszt, hát most lássuk, hogy szenvedünk — folynak a könnyei —, oszt, hát ki az, aki fogja magát, oszt rálép arra a feszületre. Ugye, mindenki, aki bírta, megkerűte a feszületet. Oszt amikó a partizány odaért, úgy ódalba vágott azza a puskaizéve, hogy kő rámenni. Akkó némelyik átlépte is azt a feszületet, de azt hitte, hogy a szíve leszakad annak a valakinek. Ugye, mink nagyon sokan kikerűtük, mer ugye mink is veszélybe vagyunk, meg mink is szenvedünk, meg minden, hát akkó má nem izéi senki se, hogy még arra a feszületre is rálépjen. Olyan dél körű értünk Járekra. Azt nem lehet efelejteni. Hát azé nem húzi vissza az embert semmi sem a szülőhelire. Járekon, a lógerba nem őriztek bennünket annyira, de nem vót hova menekűjjünk. Oszt valahogy kibírtuk. Nagyon sokat kibír az ember, ha muszáj. Sótalanul — Negyvenöt húsvétján még otthon vótunk — kezd az asszony meséjébe. — Mosorinban? — kérdem tőle. — Ott. Egy tanyán szógátunk, közel Mosorinhoz. Mondom, akkó mán tavasz, szép meleg idő vót. Édesanyám hajnalba két, nagy kenyereket sütött. De olyan levert vót. Előérzettje vót. Kifeküdt a szalma tövibe. Csend vót a határba. Nagy csend. Pedig tavassza mán szoktak dógozni kint. Eccé lássa anyám, hogy gyün egy kocsi. Bemennek arra a tanyára. Eccé gyün egy másik kocsi, kimennek amarra a tanyára. Ott is magyarok vannak. Eccé, lássa anyám, gyün egy kocsi, gyünnek mihozzánk, mihozzánk is belépnek. Anyám akkó mán tudta .. .No, mihozzánk is begyüttek, két partizány meg egy izé, a kocsis. Hát az egyik partizány, az egy olyan átok vót! — tör föl belőle az indulat. — Ekezdett lüvődözni a kutyára. A kutya meg vonyított, be az ágy alá, beszaladt. Rózsi húgom kicsike vót, rít, fét. Akkó a másik partizány megtiltotta emennek a lüvődözést. — Ne moj biti lúd! Pa vidis, ima dece. Ostavi to pucanje!13 — oszt nem engedte, hogy lüvődözzön. — Brzo! BrzoP4 — kiabáta amaz. — Gyorsan! Gyorsan! — Csak amit tudnak, magukra szedjenek — mondta a másik, a jólelkű partizány. — Ruhaneműt, mentű többet, csak magukra szedjenek! No, amit bírtunk, magunkra szedtünk. A zsákba is gyümeszőtünk ruhaneműt. Meg két nagy kenyeret is beletettünk a zsákba. Meg mézet is tettünk bele, egy kandli mézet. Akkó nem vót cukor, anyám főzte a mézet a répábú, azt ettük, a répamézet. Amikó főpakótunk, bevittek bennünket a közsígháza elébe. Anyám vót a kocsin meg a négy gyerek. Apám evitte a kúcsot a gazdának. Tán azé nem gyütt velünk? — töpreng hangosan. Látom róla, hogy töri magát, hogy azt akarja mesélni, ami megtörtént vele. — A közsígházán mán mindenki együtt vót, Mosorinbú. A mosorini magyarok együtt vótak — bólogat. — Délután lehetett. Sorba állítottak bennünket, oszt mentünk be a közsígházára, a terembe. Oszt átkutattak bennünket. A fülbevalót, az arant, azt mind le! Eszedték tőlünk. Anyám, szegíny! Vót neki egy imakönyve, a magyarok idejibű. Fehér, csont tetejű, oszt szép vót, a Szűz Mária meg a Kis Jézus vót benne. Oszt betette a mejjibe. Észrevették, azt is eszedték tűle. Odavágták a fődhöz, szanaszét szát. Civilek kutattak. 60
