Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Tari István: Regény az életünk
— Nem muszáj annyit inni — figyelmezteti szelíden az alacsony termetű, kövérkés asszony. A férje láthatóan fölindult állapotban van, nyilván ezért hagyja szó nélkül felesége megjegyzését. — Egyáltalán nem vágyódunk vissza a szülőhelyünkre — fújja ki fejét rázva a füstöt. — Egyáltalán — ismétli meg. — Mer tudjuk, hogy ott mi várna ránk. Mer tudjuk, hogy ott köröszt szemme néznének. Köröszt szemme — kínlódik a szavakkal. — Hogy... Véletlenül... Ahun kanalakka dógoznak, hogy az össze ne csördüljön. És azt mindjá a fejihő vágják az embernek. És alig, hogy az ember még e se felejti, meg minden, meg erre-arra, akkó még fölújítik ezt. Ez egy nagyon nagy teher — legyint idegesen. Szerbül gördülékenyebben beszélne, ám érzem, most magyarul akarja folytami. — Minket ezavartak a szülőhelünkrű. A mosorini, csúrogi, zsablyai magyarok nem mehettek vissza a szülőházukba. Eztet mink nem kaptuk írásba. Eztet mink nem kaptuk meg papíron. Csak szóbelileg. Csak szóbelileg kaptuk meg: bárakarhová mehetünk, csak haza nem. Nehéz vót a háború utáni időbe, nekünk magyaroknak. Ne mondjak semmit se! Hála Istennek, hogy csak nem ütöttek bennünket agyon. De bűntelenek vótunk. Tudja az ember, száz százalék, hogy nem bűnös, oszt ilyesmin mégiscsak körösztűment. Még mindig aszondom: nagyon sok elesett bűntelenű. De, aki nohát, bűnös vót, az epucót. Mer tudta, hogy mi vár rá. Az mind epucót. Vannak közülük, akik mondjuk rá, élnek, de azok mán ki vannak öregedve. Meg nagyon sokat ekaptak, és ellátták a baját, úgy ahogy megérdemőte. De bár ilyeneket, mondjuk rá, mint mink is, akik vótunk, akik nem vótunk bűnösök, hagytak vóna békibe. A helünkön. De mi, magyarok, csak tarkák vótunk. Ezé adták ki nekünk az úticédulát, hogy mehetünk, ahova csak akarunk. A németeket az országbú is kihajtották. Bennünket csak a falunkbú hajtottak ki. Járekra, Gajdobrára ... Onnan mentünk tovább, mi Tovarisevóra. Ott kaptunk házhelet. Vót egy jó bíró, aki kicsináta, hogy házheleket kaptunk. Fődet nem, csak házhelet. Minden szegíny kapott ott házhelet. Nem vót egyszerű, de megszoktuk ott. Mindennek meg muszáj izéni. . . lenni.. . meg, hogy na, ezt tisztőni, böcsűni köll és kísz. Ahogy tisztölöm, böcsülöm a mai helzetet, itt ahun vagyok — kapaszkodik újból a poharába. De bűntelenek vótunk, bűntelenek — ismételgeti, mint az az újszülött gyerek. Oszt ilyesmive így járni. De az új helünkön is megszoktunk. Én a szűlőhelembe meg hazámba, ott, ahun születtem, én oda nem tudnák vissza ... És nem tudnák ott megszokni, az atyaúristené se. Tizenhat-hét éves vótam, amikó e köllött gyünni. Amikó kihajtottak bennünket. A szülőfődemrű. Nem tudnák oda visszamenni. Ha nem tudom mive hajtanának, még akkó se. De nem ott, sehun se tudnák megszokni. Épp olyan vónák, mintha kimennék külfődre. Bárakárhová is. Mintha nem a saját hazámba vónák. Tovarison, ugye, nincs hántásom. Senkivel semmim nincsen. A felesígemet is a bajba ismertem meg. Abba a kóc világba. Mer kóc világ vót akkó! — sandít az asszonyára. — Ükét Zsablyárú hajtották el. Aztán, a lóger után, ük is Tovarisra mentek, meg mink is Tovarisra mentünk. És aztán, ugye hová legyünk? Akkó, ugye, összejártunk. A társaság mégis ... Vótunk fiatalok. És akkó, ugye, mink magyarok összejártunk, meg minden. Meg, ugye, jóba vótunk. Meg minden . .. Most mán, ugye, együtt az, hogy az ember észrevette, hogy mittudomén, fölnyőtt. .. Meg aztán közbe következett, ugye, a házasság is. Meg erre-arra. Tovább nem tudtunk az orrunktú. Összebonyolódtunk. Aztán megvagyunk, ehun van-e, még máma is. Hát persze, mégis jó . . . A gyerekek is Tovarison születtek. Ehun van e, most mán megértem, hogy a nyugdíjat is kihúzzam. Engemet is, hányszó mondták mán aztat, hogy mijé nem iratkozok be a pártba. Most, mielőtt máj emék nyugdíjba. Mondom: tudod mit? Komonistának, én mondom azt, mámmá is meg merem mondani mindenkinek, kommonistának nem muszájnom lenni, ali sicijalista öve zemlje mogu da budem. Ja cu biti bolje socijalista, nego onaj, koji u partiji.9 — Nem az állam annak az oka, hogy bennünket negyvenötbe kizavartak a falunkbú. A falu kereste azt, hogy minket kihajtsonak a partizányok. Ezt a Tito elvtársunk nem engedte vóna meg. Százszázalék. És amikó ű eztet mán megtudta, amikó mán kezdett az ország helre vergőnni, akkó mán mindjá szabadlábra lettünk mi eresztve. — jegyzi meg 58
