Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Tari István: Regény az életünk
Tari István Regény az életünk A Félünk .llok a temetésre váró, feketébe öltözött emberek között, egy szegényes dél-bácskai, falusi ház udvarán. Hallgatom a beszédüket. A nyelvehagyottak beszédét. Fura keverék nyelven értekeznek ők. Ha nem tudnék szerbül, nem érteném, hogy miről folyik köztük a szó. Bentről, a koporsó mellől, időnként iszonyú jajgatás hullámverését hallani. A halott közeli hozzátartozói, amikor ismerős lép a szobába, látványos jajveszékelésbe fognak: egymást ösztönözve, együtt óbégat ott, egyre rekedtebbé válva, a fiatal az öreggel. Állok Tóvároson, Tovarisevón vagy ahogy itt mondják: Tovarison, a feketébe öltözött emberek között. Ide kellett volna küldenem a lányaimat az elmúlt nyári szünetben, hogy jobban megtanuljanak szerbül, bár az az érzésem, hogy inkább az itteni rokon gyerekeket szeretnék lányaim által megtanítani a szüleik, a nagyszüleik elfeledett anyanyelvűkre, melyen már csak küszködve, nehézkesen szólnak. Igen, a feleségem révén én is ezeknek a nyelvehagyott embereknek a rokonságához tartozom. Azt is tudom, hogy engem ők nacionalistának tartanak, csupán azért, mert ritkán szóltam hozzájuk szerbül, azt is kizárólag akkor kockáztatva meg, amikor láttam rajtuk, hogy végképp nem értették szavaimat, amikor segélykérőén néztek rám. Mert akartak ők velem az anyanyelvükön társalogni, csak nem találták a szavakat; röstellkedtek is, magyarázkodtak is miatta épp eleget. Pedig sohasem vontam őket kérdőre a dadogásuk, a keverék nyelvük miatt. Kínos magyarázkodásukat, hogy mi Jugoszláviában élünk, ahol a többség szerbül beszél, szó nélkül hagytam. Mint ahogy szó nélkül bámultam az egyik sógort is, aki azt feszegette teátrálisan, hogy miért nincs nálunk a magyaroknak és a szerbeknek közös temetője, hisz: „Együtt élünk, együtt szeretünk, miért ne temetkezhetnénk egymás mellé?” Hallgattam és figyeltem őket, akik titokban állandóan politizálni akartak velem. És lakodalmak alkalmával azokat a rokonokat is közelebbről szemügyre vehettem, akik gyűlöltek bennünket az anyanyelvűnk miatt. Pedig szüleiknek az anyanyelve megegyezik a miénkkel. Azóta sejtem, hogy kik vallják magukat jugoszlávoknak. Leginkább a beolvadt, az anyanyelvűkről, az őseikről lemondó egyének. Ők azok, akik pápábbak akarnak lenni a pápánál. Ők azok, akik melldöngetésükkel zajossá, zuhogóvá teszik a fordulatokat. Állok a temetésre váró, feketébe öltözött emberek között, valahol Dél-Bácskában, egy Palánkéhoz közeli faluban, az időnként felhangzó jajveszékelés hullámverésében. Már a fúvósok is megérkeztek, a többség most rájuk, a csillogó hangszerekre figyel, amikor egy idősebb férfi a karomba markol. — Azt hallottam magáról — mondja suttogva —, hogy maga írással foglalkozik. — Igen. — bólintok. — Maga, ugye, magyarul ír? — faggat bizalmasan. Erre is csak bólintani tudok. — Akkor maga egy magyar író — állapítja meg nagyot nyelve. Megadom magam. — Az vagyok — nézek a szemébe. 56
