Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Árpás Károly: Viivi Luik Észtországa
Árpás Károly Viivi Luik Észtországa X -A. 18. században nagy divat volt árnyképet készíteni, s így megörökíteni a kedves ismerősöket, a nagy embereket. Olcsóbb volt, mint a portré, ráadásul az ügyes kezű laikus is megcsinálhatta. Jókai Mór egyik művében, A barátfalvi lévita című regényében leírja ennek készítési módját: az éles megvilágításba ültetett megfigyelt személy profiljának körvonalait papírból ollóval kinyírták, s ennek lenyomata lett a kép. Bizony, ez nem volt fényképhűségű; sem az arcvonásokat nem mutatta, sem térhatást nem tudott érzékeltetni. Ám emlékeztetett a kedves ismerősre — s ez volt a cél. Nekem sincs más célom, mint felvillantani azokat a vonásokat Viivi Luik életművében, amelyek a ráismerés örömét kiválthatják, s arra indítják az olvasót, hogy Luik műveit emelje le a polcról. A napokban a Szülőföld, című észt újság egyik korábbi példánya került a kezembe, lapozgatván egy folytatásos regényre figyeltem fel: A béke hetedik tavasza volt a címe. (Azóta részletét közölte a Szovjet Irodalom utolsó száma — 1990/6.) Igazából nem is a címe, hanem a szerző keltette fel az érdeklődésemet, Viivi Luiktól eddig csak verseket ismertem, nem gondoltam róla, hogy regényt is ír. Nézem a többi számot, megkeresem a folytatásokat. A cselekmény az ötvenes évek Tallinnját idézi, de a jelenben játszódik. A történelmi átértékelés még csak a szépirodalomban indult meg, pontosabban igy került először az olvasók elé — akkor. A költőnő biztos kézzel rajzolja meg a regény figuráit, még a tárcaregény buktatóit is sikerül kikerülnie. A történet szálai napjainkig nyúlnak, érzékeltetve az utóbbi fél század minden politikai-erkölcsi problémáját. Az olvasatból úgy tűnik, hogy Luik nemcsak az észt költészet egyik legjelentősebb alakja, hanem mestere az epikának is. Nevével, költeményeivel 1977-ben találkoztam először, amikor az észt irodalmi nyelvet kezdtem ízlelgetni. Luik akkor már tizenöt éve jelen volt az észt irodalomban. Lydia Koidula, Anna Haava, Marie Under után már odafigyeltem az észt költőnőkre — korábban, bevallom, élt bennem némi előítélet a másik nem művészi képességei iránt, s hogy megváltozott a véleményem, ezt elsősorban nekik köszönhetem. A költő korai versei még magukon viselték az ötvenes évek feszességét, azt a formakényszert, amely a szocialista költészettől idegen formák elvetésének következménye volt. Luik számára is az egyetlen védekezés az apolitikusság, és az ebből fakadó filozófiai és morális érzékenység megszólaltatása. E korszak egyik realisztikus versének sutasága mögött már megjelent a szocialista társadalom szocializációs válságának az árnyéka: Nővérek A nyarakon bágyasztó hőség volt. Ők örökkön egymást ölelve mentek. Alkonyat után, ha feljött a hold, Ajtajuk nyitva, kopogni nem kellett. „.. . ti kedves nővérek, kívánom nektek: napjaitokat szője át meg át öröm ...” Külföldi képeslap — ennyi az üdvözlet. Szájuk legörbül, szemükben csillan a könny. 35
