Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Tömöry Péter: Egyetlen hazám: a vérem (Gondolatok Csíki László Elhallgatások c. könyvéről)
Egyetlen hazám: a vérem Gondolatok Csíki László Elhallgatások című könyvéről A nagy leleplezések korszakát éljük. Könyvespolcainkon gyűlnek a kötetek, amelyek egymást túllicitálva prezentálják az atrocitásokat. A test ellen, a fizikai lét ellen elkövetett embertelenség látleletezhető. A gyilkos, a kínzó, a kihallgató, a törvénytelenség mocskait vállaló, a politikus, bíró, ügyész, az ideologizált rendbajnok, ha polgári pörben nem is, de a történelem és Európa ítélőszéke előtt megvádolható: harsogva rá lehet (és rá is kell!) olvasni bűneit. De mi történik a lélekgyilkosokkal? Azokkal, akik korbácsok, börtönök, kínzóeszközök nélkül, de módszeresen öltek? Érzést, gondolatot, eszményt! Azokkal, akiknek a keze vértől mentes? Azokkal, akik úgy tűnnek (vagy úgy tüntetik föl magukat), hogy ők is áldozatok?! A leleplező könyvek között milyen sors vár azokra, amelyek a lélek szétpofozottságáról, a gondolat gyötrelmeiről, az eszménygyilkolás láthatatlan tényeiről vallanak?! Amelyek szenzációvirágok helyett a pokoli mechanizmus másik dimenziójának, termő televényének zegzugos szövetéből szivárogtatják elő az örökérvényű tanulságokat?! A leleplező botrányvilág vádözönében vajon ki figyel jelentőségéhez mérten a versre, a lélek sikolyainak „dokumentációjára”?! A megbolydult, széttelepült Közép-Kelet-Európa mikor ér majd rá arra, hogy odafigyeljen és megértse a hazátlanság börtönébe taszított százezrek lélekmélyre rácsozott, tárgyi bizonyítással föl nem fedhető halálos sérüléseit?! A megnyomorított léteszme, a beharapott panasz, az introver- tált fájdalom miért nem törhet érvényesen az igazságosztó székek elé?! Vagy miért kell ezt éreznie a költőnek, a lélek halálos napszámosának, engesztelhetetlenül.. ? A leleplezések korszakában, a szókimondás mámorának közepette szinte kihívásnak számít egy olyan verseskötet, amely már címével is elhatárolja magát a hisztérikus randalírozástól, a botrány- és szenzációéhes igénytől: Elhallgatások, írja az áttelepülése óta, anyaországi itthonléte gyötrelmeiből született költeményei elé Csíki László. „Elhallgatások” — ízlelgetem a titkosfájó szót, s mikor már túljutottam szócikkekben megfogalmazható értelmezhetőségem, fülembe cseng az 1969-ben született, Petőfi halálévfordulójának okán és ürügyén íródott vers néhány sora. Azok, amelyeket a végső elhallgatás utáni csöndben a költőelöd ajkára lehelt az akkor huszonöt éves Csíki László: „Mint összeharapdált nyelv, e kis nép majd nélkülem ráng száz évig, mint ezer óta ránkzárja megsápadt, kegyes ajkait némán a nagy-nagy Európa.” (Változatok egy Petőfi-szoborra) Az „elhallgatás” másik dimenziója, már akkor, ott, a megtartó közeg ölén: az igazságosztás esélytelensége, a sziszifoszi küzdelem, amely reménytelen bár, semmilyen engeszteléssel nem kecsegtet, de mégis végig kell csinálni, akár az élet árán is végig kell járni útjait. Miben különböznek Csíki mostani elhallgatásai azoktól, amelyeket még a célhoz kötött taktikájukkal, a híres Sütő-i mondás transzilván magatartásával (A fűszál lehajlik a szélben és megmarad) lehet magyarázni — és új, más élethelyzetben az életmű egészen más pontján kinyilvánítottaktól? „Ellopták a fákat valakik Elvitték a felhőt törölték a házat (...) Kimaradtunk a teremtésből szólíthatnánk akár cirmos komának a vérehulló fecskefüvet a nádszál is érintetlenül áll tovább mint egy laktanya őrgébics avagy gyöngyhalász lehetne velünk azonos mégsem a mienk csak éppen teljes és örök csak éppen nádszál egyedül A mi szemünkben sincsen semmi jó véres kendőként tapad rá a látvány világát elveszi ismeretlen minden katonánk anyafölddel tele a szájuk tömve a szemünk A mező távoli szélén napnyugatra hatalmas hosszú téglaépület vaskeretes ablakai mögött lisztes félhomály nézed vakon szavakkal tapogatod Kimondod végre ez a házam és ettől nyomban összedől Jaj annak aminek neve van azt elfelejtheted” (A megnevezés kockázata) Az elhallgatás itt a kötelességtételnek, a szolgálatnak immár abszurditásig gyakorolt kötelme: a teremtő csend apoteozisa. Az a képzetem, hogy Csíki László csendje egy gömb, amelyben minden benne van. És ez a csend sűrűsödik, fokozódik egyre az elhallgatások által. Minél több az elhallgatott, a csöndbe 86
