Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Szathmári István: „Szép filológus munka” (Szekér Endre: Hagyomány és újítás mai költői nyelvünkben)
és a hivatalos stílus benyomulása a mai költészetbe, a prózavers és az úgynevezett látható nyelv, illetve egyáltalán a vizuális költészet. A „sajátos” abban szintén jelentkezik, hogy a szerző vizsgálódásaiba bevonja a teljes magyar irodalmat, tehát szerepelnek itt az erdélyi, a felvidéki, a jugoszláviai és a kárpátaljai költők csakúgy, mint a nyugaton, különböző országokban élők és alkotók. Még tovább menve, bár az utóbbi évtizedeknek, illetve a közvetlen mának a költészetéről kapunk elsősorban meghatározott képet, mégis egy kissé stílustörténet is ez a munka. Egyfelől ugyanis a szerző kitér röviden minden felsorolt jelenség múltjára, valamint a világirodalmi vonatkozásaira. Másfelől a tárgyalt 30-40 év már maga is történelem bizonyos értelemben, így tehát kisebb mértékben stílustörténettel állunk szemben. Én sajátosnak tartom azt is, hogy bár érthetően az egyes versekbe csak a tárgyalt — bizonyos újat mutató — jelenség kapcsán kapunk bepillantást, bizonyos esetekben a szerző tárgyalja szinte az egész alkotást. Ilyenformán teljesebb — egyszer-egyszer csaknem teljes — képet nyújt az illető költeményről, és az eíféle elemzések — különösen ha egy-egy költőnek több jellegzetes művéről van szó — már belevilágítanak az illető költő nyelvistilisztikai világába is. Szekér Endrének ilyan kiválasztott — minden bizonnyal kedvenc — költője például Weöres Sándor, Illyés Gyula, Pilinszky János, Nagy László, Juhász Ferenc stb. A legsajátosabb ebben a kötetben mégis talán az, hogy Szekér Endrét nem „csábította el” se az irodalom, se a nyelvészet a maga teljességre törekvő módszerével, hanem megmaradt, meg tudott maradni végig a stilisztika szűkebb, ezúttal mégis célravezetőbb metódusánál (1. pl. a „hosszú vers” tárgyalását: 103-107). És miért filológus munka Szekér Endre kötete? Nemcsak azért, mert telefonon beszélvén Lőrincze Lajossal és szóba hozva mai kecskeméti utazásomat, rögtön azt mondta, hogy Szekér Endre könyve szép, filológus munka, hanem mintegy részletezve Lőrincze véleményét is, azért, mert pontos nyelvi stb. adatokra épít; mert az egyes kategóriákhoz, jelenségekhez rövid tudománytörténeti hátteret is ad; mert „leírja”, jellemzi a kategóriák mai előfordulásait; mert megadja a legfontosabb szakirodalmat; stb. 3. Szükség van-e egyáltalán a költői nyelvben újításra? Erre a kérdésre minden bizonynyal csak „igen”-nel felelhetünk. Szükség van rá, mert csak így teljesítheti feladatát. Azt, amit Illyés Gyula valamikor 1956-ban, az akkori Irodalmi Újságban így fogalmazott meg: a költészet, a szépirodalom olyat mond ki, amit más addig nem látott meg, és olyan módon, olyan stílusban, ahogy előtte senki. De az újítást követeli meg az is, ahogyan Weöres Sándor jelzi — saját gyakorlatában — a poézis célját: „Célom nem a gyönyörködtetés ..., mást akarok, eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény . . ., átvilágítani és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat.” És hasonlóról vallanak a stílusmeghatározások is. Bizonyára sokak számára ismeretes, hogy a stilisztika régi és mai válságának egyik oka a stílus meghatározásának nem megnyugtató volta. Mindazonáltal a napjainkbeli négy legelterjedtebb stílusmeghatározás — mondhatnánk — egyaránt a nyelvi gazdagságra épít. Nyelvi gazdagság pedig aligha lehetséges újítás nélkül. Az egyik, a legrégibb azt mondja, hogy a stílus a kifejezés módja, az a mód, ahogyan egy-egy írás- vagy beszédmű meg van szerkesztve. És ez arra is utal, hogy a stílus röviden a nyelvi stilisztikai eszközök közötti válogatással jön létre, amely válogatás mindig az illető kommunikációs tényezők függvénye. Egy másik definíció szerint, amelyet Fónagy Iván dolgozott ki elsősorban, a stílus többlet, járulékos közlemény, a primér jelentést kísérő — rendszerint valamiféle expresszivitást stb. hordozó — második szólam (például hasonlítsuk össze a ’csináljunk sok vasútat’ felszólítást Petőfinek a Vasúton című, 1847-ben írt költeményében szereplő, következő két sorával: „Száz vasútat, ezeret! Csináljatok, csináljátok!”). Ismét egy másik körülírás szerint a stílus mindig eltérés (angol műszóval: deviation, francia megnevezéssel: écart), amely egy-egy művel kapcsolatban a szokásos nyelvi, stilisztikai, szövegtani, poétikai normáktól elütő kifejezésmódokat, megoldásokat tekinti a stilisztikai, esztétikai hatások forrásának (1. pl. Ady Endre vagy Weöres Sándor egyéni stílusát.) Végül van olyan vélemény is, amely meghatározott 91
