Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Beke György: Lugosi szintézis
Beke György Lugosi szintézis Lugos városa gyermekkoromban egyet jelentett számomra a Muschong-téglagyárral. A cég védjegye, egy elefánt, ormányával sötét pirosra kiégetett cserepet emelt a magasba. Néhány szó volt csak a plakáton, románul, magyarul és németül hirdette a Muschong- gyártmányok minőségét. Ott lógott a plakát szülőfalumban is, a Hangya fogyasztási szövetkezet tágas üzlethelyiségében, noha nem hinném, hogy a székelyföldi Uzonból valaki is vásárolt volna lugosi téglát, cserepet, lévén jóval közelebb hozzánk a barcasági Tatrang, Földvár téglagyárai. Ez volt az első emlékezetes reklám, amit láttam. Jóval később, mostanában már egy név vált azonossá bennem Lugos városával, legalábbis annak magyar művelődési életével: a Bakk Miklósé. Ő hívott meg telefonon, hogy legyek a Lugosi József Attila Irodalmi Kör vendége. A találkozó sokáig halasztódott, minden alkalommal Bakk Miklóssal és mindig telefonon beszéltem meg az újabb időpontot. Tanárembemek képzeltem el, hangja fiatalságról árulkodott, tehát fiatal irodalomszakos, alakult ki bennem látatlanban a képe, s ezt csak erősítette, hogy az ismétlődő telefon- beszélgetések során nagy filoszi jártasságot árult el. Ugyan gyanakodhattam volna is, hiszen Bakk Miklós aláírásával az utóbbi esztendőkben jó néhány tanulmányt, cikket olvashattam a komputerkorszak témáiról, ilyen címekkel: A számítástechnika soros forradalma, aztán Szakma és szervezet, meg Az áltudományosság premisszái és Az évezred kihívása. Mindegyik alapos tudománytörténeti ismeretet árult el, és olyan érdeklődési kört, amely — előítéleteink szerint — nagyon messze esik a filológiától vagy közművelődéstől. Nem gondoltam arra, hogy ugyanaz a személy kurátorkodik egy kisváros — nyilván helyi jellegű — irodalmi köre fölött s pásztázza végig az egész világot átfogó tekintettel, a programvezérlés, a sejtprocesszor alapú számítógéprendszerek s a belőlük következő tudománytörténeti és társadalomszervezési lehetőségeket. Valahogy mind jobban és már-már menthetetlenül szétvált gondolkodásunkban a humán kultúra és a műszaki haladás pászmája, s nem képzeltem, hogy egy lugosi családi otthon esti csöndjében, egy harminc esztendősnél nem sokkal idősebb villamosmérnök szenvedélyes érvelése épít hidat közöttük. Az, hogy ez a fiatal féri — még akkor is, ha Biharban született — földim, háromszéki középiskolában végzett, édesapja meg éppenséggel osztálytársam volt egy ideig a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, nagyon megkönnyítette köztünk ezt a (számomra oly szükséges) hídépítést. Ebben a baráti közelségben még élesebben érzékelhettem, hogy mennyire más csillagzat alatt indult a mi nemzedékünk — az édesapjáé és az enyém — s az övék pályája. Mi a „klasszikus humanizmus” jegyében képzeltük el magunk és világunk jövőjét, Bakk Mikló- sék nemzedéke a legkorszerűbb műszaki vívmányokra építi a maga humanizmusát. Joggal mondhatom el ezt az ő egész nemzedékéről. Kollégái kerülnek szóba, akiket folyóiratok hasábjairól ismerhetek, s egyben a közművelődés önkénteseiként. Patrubány Miklós — ugyanazon lÓ*52-es évben született, mint Bakk Miklós — kolozsvári egyetemista korában a diákrádió egyik irányítója volt, utána üzemi mérnök Bukarestben, tudományos kutató a kolozsvári Számítástechnikai Kutatóintézetben, tanít a kolozsvári műegyetemen, ahol 16
