Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Staar Gyula: Az örökégő (Beszélgetés Vermes Miklós Kossuth-díjas fizikatanárral)
meghirdetett előadások. Ezek az órák szinte mindenben elütöttek az egyetemen megszokott, kissé unalmas igehirdetéstől. A tanárunk egy kopott vulkánfiber bőröndöt cipelt az óráira, abból varázsolta elő a „kísérleti berendezéseit”. Madzag, hurkapálca, csillagszóró, szifonpatron, luftballon, és ki tudja még mi minden került elő a feneketlen szállítóeszközből. Mi csak bámultunk, miként válhatnak a fizikai törvények bemutatásának eszközévé. Bár már negyedévesek voltunk, de akkor pillanthattunk be először a tanítás boszorkánykonyhájába, s akkor kezdtük megérteni, mit is jelent az a hivatás, amit választottunk. Önnek nem kell bemutatnom az előadót! — Nagyon kedves, de ha én lettem volna, aki magamat hallgatom, nem biztos, hogy ugyanúgy tetszett volna az ügy. Ismétlem, egy normális idegzetű tanár, aki tudja az akció-reakció törvényét, miért ne tudná diákjaival is megértetni azt? Mindenféle pedagógiai bűvészkedés nélkül. Rövid idő alatt a tanár magától is rájön arra, hogy az adott gyermektársaságnak miként adagolja az ismeretanyagot. Ha a tanár nem normális, akkor meg úgyis mindegy, milyen pedagógiai tárgyakat hallgatott az egyetemen. Az indexem tele van olyan tárgyakkal, mint Finánczy: Az ókori nevelés története, Pauler Ákos: Filozófia- történet. Nem tudom miért érdekesek ezek. Melyik tanárt segíti ez a tanításban? — A gyakorló tanítás gondolom akkor is kötelező volt. — Igen, az ötödévesek gyakoroltak, sőt jóval többet, mint manapság. A Kármán Mór által alapított Mintagimnázium — a mai Ságvári — volt a gyakorlóiskolánk. Staudnak hívták az igazgatót, s ez a kellemetlen fráter ötórás, végnélküli konferenciákat tartott. Az egyik ilyen gumiértekezleten Kunfalvi Rezső kollégámnak kellett méltatnia engem, mint tanárjelöltet, de mire sorra került, elfogyott a teremben a levegő, ő rosszul lett. Mindössze annyi ideje maradt, hogy elnézést kérjen, aztán kiesett az ajtón. — Tanár úr, nem maradhatott ott végleges állásban? — A vezetőtanárom jó véleményt adott rólam az iskolavezetésnek; ajánlotta, vegyenek fel. Én azonban elfűrészeltem magam. — Hogyan? — Minden héten egyszer az igazgató irodában kellett töltenünk egy órát, hogy az ügyiratokkal ismerkedjünk. Én voltam soron, amikor bejött az igazgató és megkérdezte, mit csinálok? Mondom, fizikakönyvet olvasok. „Hát nem a rendtartást?”— nézett rám szigorúan. „Nem. A fizikakönyvet. Ez érdekel — feleltem gyanútlanul. Sejtelmem sem volt, hogy a válaszom sorsdöntőnek bizonyul. Abban a pillanatban megszűntem számára ember lenni. — Kellemetlen lehetett. A húszas évek végén nemigen kapkodtak pályakezdő diplomások után. — Való igaz, azok a nagy állástalanság évei voltak. A Fasori gimnázium két fizikatanári állására 23-an pályáztunk. Akkoriban mindennek elmentem volna. Érdeklődtem Selényi Pálnál, van-e hely az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumában, később pedig csak egy hajszál választott el attól, hogy szappanvegyész legyek, valaki a Flóra Szappangyárba ajánlott. Csakhogy az üzemekben még kevesebb üres hely volt, mint a tanárin. Végül a budapesti tudományegyetemen kaptam fizetés nélküli gyakornoki állást, egy évig Fröhlich Izidor mellett, később helyettes tanársegéd lettem Bugarszky István II. kémiai intézetében. — Miből élt meg akkor egy fizetés nélküli tanársegéd? — Kenyérkereső foglalkozásomat a Pedagógiai Szeminárium kisegítő asszisztensi állása jelentette, onnan kaptam pénzt. Tanároknak tartottunk tanfolyamokat, minden héten egyszer kiraktuk a kísérleti eszközöket, majd eltakarítottuk a terepet. Hét évig voltam tanársegéd a tudományegyetemen, az utolsó három évben már fizetést is kaptam. — Mennyit? — Száz pengőt. Az akkori viszonyok mellett ebből normálisan meg lehetett élni. Én azonban soha nem jelentettem statisztikus átlagot. Mindig volt valami mellékesem. Kezdetben a Pedagógiai Szeminárium, majd óraadás a Fasori gimnáziumban, később cikkeket, könyveket írtam ... — A Fasori gimnáziumba hogyan került? 76
