Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Németh István: Kisszállás Skansenbe
Németh István Kiszállás Skansenbe M V Mintha minden közel volna, már-már karnyújtásnyira: az égbolt egészen leereszkedett, ráfeküdt az asztalsima tájra, a fölázott, szurokfekete szántásokra, a lombjuktól megfosztott fákra; a Nap valahonnan oldalról világít be e lapos sátor alá. Vörös fénye megbarnítja a hantokból, udvarok mélyéből fölemelkedő párákat, nem is tudni hirtelen, most van-e a föld születőben, vagy most búcsúzik önmagától. Csak ez a kis falu áll a lapos ég alatt, nem tudni, milyennek látszik a román oldalról, s azt se, hogy látszik-e egyáltalán. Nyugatra néző házai, házfalai fehéren világítanak a barnás, vöröses alkonyati párában. Egyfolytában harangoznak. Tudom, hogy meghalt valaki, egy idős, magányos asszony, alighanem most temetik, most kísérik ki. Folyton fölösleges magyarázkodásokba bocsátkozom. Elegendő lenne annyit mondanom: meghalt egy asz- szony, vagy meghalt egy ember, mert ebben a faluban mindenki idős és magányos. És ebben a faluban nemcsak az idős asszonyok és férfiak halnak meg, hanem a házak is, udvarok, kertek, sőt a házak előtt a gyalogjárdák. Épp egy ilyen haldokló gyalogjárdán iparkodok a templom felé, aminek a tornyában egyfolytában szól a harang. Széles téglajárda — flaszter — volt ez, mostanra annyira benőtte a porcfű, hogy a közepén csak egy keskeny nyom maradt, ezen a keskeny nyomon jár-kel az utca néhány megmaradt embere, de ha már ők sem lesznek, ezt a nyomot is benövi a porcfű, a régi flasztert teljesen beborítja, beborítja, mint egy természetes szőnyeg. Téli alkonyat, de hó még nincs, minden fekete, átkozott, nyálkás, a levegő hideg, nyers, csaknem orrfacsaróan hideg, mégis párában áll minden, vagy éppen azért: a levegő hirtelen lehűlt, de a föld meleg méhéből... na, mi? Talán az élet elpusztíthatatlan ereje? A pap mintha mást mondana. Mert idecseng érces hangja. Szidom magamban, hogy te nem pap vagy, te egy megátalkodott antipap vagy; te nem a föltámadásról, te a végleges pusztulásról, az örök halálról prédikálsz. Vagy csak képzelődnék? Szeretném ott érni a templomban a harangozót — régi ismerősöm —, mégis meg-meg kell állnom, annyi a romos, elhagyott ház az utcában. Pedig ez volt a falu egyik főutcája, vagy ahogy a lakosok nevezték: nagyutcája. Ezen kívül volt egy hivatalos nagyutcája is, templommal, iskolával, községházával, postával, nagykocsmával, és egy harmadik, a német utca, ennek is nagyutcai rangja volt, tele boltokkal, kisiparosok műhelyeivel, ez most már mind a múlté, a falu nagyutcástól, mind a három egykori nagyutcájával süllyed vissza oda, amiből egykoron kinőtt: a földbe. Házai egyszerűen szétmállanak. Amelyik előtt állok, az egy Sz. I. nevű emberé volt, ő építette 1914-ben, ez is a ház homlokáról olvasható le. Jelenleg senkié, olyan, mintha nem volna senkié, hogy is mondják ezt, ja, igen, gazdátlan, gazdátlan; gazdátlan a kertje, az udvara, 49
