Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Grezsa Ferenc: Csoóri-breviárium
lönös hangzású szavakra — maga is szívesen _ gyárt ilyeneket: (Morgás, Bojszintó)—, tud magasztos, ugyanakkor öncsúfoló lenni (Két özvegy), máskor meg mintha értekeznék, olyan nyugodt (A meddőség apostolkodása). Az Isten- hozzádban mondja: „már nékem nem kötelező kommentálni a létet”, és Határ egész életműve abból áll, hogy kommentál; pontosabban: teremt. Teremti a létet, melyben biblikus átokkal a „hűtlen” ország is megfegyelmezhető (Életcél), álmodja a képtelenebbnél képtelenebb s ezért a humort sem nélkülöző helyzeteket (A betörőkirály), fordított Sámsonként él „a hivatalossá váló hazugságok, az elevenen kitömött szó és a kiherélt értelem századában” (Az áldozat), és bibliai átoknál hitelesebben maga elé tudja idézni a mocskot, az embert és a világot fenyegető tisztá- talanságot (Koszvakarók ). Egy-egy nagy vers bontakozik ki eme láthatatlan pódiumon: a Lelencek zsoltára, az Életcél, a Koszvakarók, és mindenekelőtt a Veress Sándornak ajánlott Beszélő bábuk, ez a több hangra írt félelmetes látomás a „bűngomolyagban” elvesző (mert a valóságban nem is élt) emberről. Jellegzetes ciklusok válogattatnak össze, gyakran a költő életútját is földerítve (Az első londoni versekből, Az ötvenes évekből, A hatvanas évekből, A börtönszonettekből, A börtönversekből stb.). Ez a — még szokatlan — kazettaszínház az emberi hangot fokozza szinte látványerejűvé. Határ Győző és Prágai Piroska mer egyszerre áhítatosan megrendült és cirkuszi mutatvány- számba menő csörgősipkás lenni. Különösen Határ érzi magát jól a harlekini szerepben: dzsesszimitátor (A popmester hadarórigmusa) és a betörőkirály falábának kopogására ritmust kiverő, önfeledten játszó gyermek. Prágai Piroska pedig többek közt Az első londoni versekből ciklus költeményeit mondva mutatta meg, hogy a lírai közvetítés nem mehet az értelmezés rovására. Határ kazettaszínházának legbecsesebb darabja a Mangán, a Halott című mesetragédia. Az író, mint annyi más művét, e történetet is „régi hűséges kenyerespajtásától”, az álomtól kapta. Komikus és egyszerre rémisztő ez a játék, „Man- gún: a hűség abszurduma. — És Mangún a téveszméivel játszó ember tragédiája is. A hűség zsarnoki rögeszméje annyira elúrhodott rajta, hogy lesorvasztja róla az óvatosságot, a ravaszságot, az intuíciót, a vén róka minden diplomáciai tapasztalata*.” Az író Mangún „elméjének lassú bomlását” kíséri nyomon káprázatosabbnál káprázatosabb képeivel. Mangún, a kegyenc leginkább saját rémeivel viaskodik, megbomlott agyában egyszerre van jelen megtörtént és megtörténhető. Első pillanattól kezdve halálát szenvedi, s e kinagyított percben éli meg hűségének fokozatait, vagyis lassú leépülését, mely maga a bomlás. A majd két és fél órás — kis megengedéssel — monológot az előadóművész Határ szinte hihetetlen beleélőképességgel mondja, s míg Prágai Piroska Ruxillá- nát és Enikőt játssza, a költő Mangúnon kívül Hurpagut és az egész udvart (Tigrid kánt és a sok névtelent) formálja meg számtalan — el változtatott, visszhangosított stb. — hangon. Természetesen itt is, akárcsak a többi kazettán, zenei aláfestésként muzsika, ének, ordítás, „tibeti szerzetesek imabőgése” s különféle zörej hallható. De a legcsodálatosabb az emberi hang, amely az átváltoztatásokat úgy tudja követni, hogy percig sem hagy kétséget afelől, ebben a hangjátékválto- zatban költőnek és színésznek egyaránt megadatott a teremtés képessége. Szakolczay Lajos Csoóri-breviárium Csoóri Sándor életműve azon alkotói teljesítmények közül való, melyek meghatározó jelentőségűek a magyar irodalom fejlődésében. A költészetben a szükséges stílusváltás igénybejelentésével fordul szembe a divatokkal: az avantgárd formalizmus gyakorlatával, mely a költői világteremtést esztétika-lebonyolító automatizmussá, az újítást pedig puszta technikává egyszerűsíti, az egyoldalúan tárgyias szereplirával, ahol a lírai én általános alannyá absztrahálódik vagy médiummá jelentéktelenedik, az abszurd Verssel, mely a látomást a világ értelmetlenségének illusztrációjává szürkiti — s egy elszemélytelenedő korban és kultúrában újra a létezés „szubjektív ellenpontjára”, az elveszettnek hitt személyiségre kérdez rá. A „világ-énnel” szemben az „énvilág” válik számára fontossá, a mindenség átélő- jének és újrafogalmazójának szellemi kalandja, a kompromisszumokkal korlátozott ember képzeletbeli szabadságharca, a lét kockázatként, „szabad játszmaként” való megélése. A költészet konzervatív forradalmát vívná, s visszafelé: az élmény- és tapasztalatközvetítő, vallomásos lírai hagyomány felé törné az utat? Csoóri Eliot ellenében Apollinaire-re, Lorcára és József Attilára hivatkozik. A verseiből kibontható személyiség- kép nem kevésbé korszerű, mint vitapartnereié: az én a számára „mozgó forma”, mely Proteusz- ként változik át és vissza nem-énné, a belső történésnek egyszerre alanya és tárgya, antinómiája az önazonosság és önmeghaladás feszültsége. A költői személyiség összetettségét jelzi, hogy egyaránt mozgástere, közege az empíria és az antropológia, az alkat és a metafizika, s épp drámai bonyolultságában haladja meg a szárnyaló romantika és a naiv realizmus egyoldalú ember155
