Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Szőcs Géza: Kitömött utcák, hegedűk (kisregény-töredék)
1. AZ INDULÁS Egy huszonkilencedikéről elsejére virradó éjszaka indultam el: kiugrottam az ágyból, sebbel-lobbal puskát ragadtam és nekilódultam a mezőnek, biztos léptekkel és rézsűt vágva át a barázdákon valamilyen irányba, mely mögött célt gyanítottam. A cél ott rejtőzött magában az irányban — nem mögötte: benne; de nem feloldva, mint például valamiféle sós oldatban maga a só, mely áthatja a folyadék minden cseppjét, nem ez volt a helyzet: a cél ezúttal nem így lappangott az irányban, hanem olyasféleképp, mint ahogyan, mondjuk, egy gyufaszál fejében lüktet ott, lassú villódzással, az összehajtogatott, lepréselt, bepráholt és fényes zsebkendőként kibontható lángnyelv. Mi eredetileg a régi hídnál laktunk. 2. A RÉGI HÍD Mi eredetileg a régi hídnál laktunk. Több évvel ezelőtt ezen a helyen híd kötötte össze a két partot; de miután az árvíz és a talajcsuszamlás (mely újra és újra előjött, mint valami konok, földalatti krokodil) ötször is elsodorta betonlábastól, vastraverzestől, végül is feljebb költöztették, egy szilárdabbnak vélt helyre. És emiatt az országutat is arrébb kellett vinni, fönnebb, az erdő alá, amerre a cigányok laktak. Elköltöztették tehát az utat; de persze meghagyták a régit is, talán mert unalmas munkának tarthatták fölszedni onnan az aszfaltot, vagy akár lezárni ott a közlekedést; ily módon pedig ez a régi úttest egyenesen és jó magasról belevitt a folyóba, az egykori híd helyénél. így történt meg, hogy egy-egy éjszaka hétpróbás sofőrök is, tapasztalt, dörzsölt kamion-rókák, akik régebb naponta többször áthajtottak arrafelé, s akiknek az idegeiben és emlékezetében még ott ívelt a hajdani híd — noha már nemegyszer átkeltek az újon is —: megtörtént, hogy ezek az emberek, különösen ha elbámészkodtak, szemüket rajtafelejtve a cigányok tábortüzein, az egykori úttesten hajtottak végig, jó messzire repülve be a martról a folyóba. És a folyó iszonyú, zöldesfekete loccsanás-serpenyőt tartott alájuk, és el is nyelte őket mindenestől. Az iszapos, hínáros roncsokat pedig (melyek olyanok voltak, mint holmi sötét, rég a tudat alá temetett gyermekkori gonosztett), nos, a roncsokat, néhány nap görgetés után kivágta a partra valahol lennebb, arra is volt eset, hogy a tengernél. Apám ugyancsak teherautósofőr volt. 3. APÁM Apám ugyancsak teherautó-sofőr volt régebben, mielőtt mesterséget változtatott volna, és engem is gyakran magával vitt többnapos utaira. Akkoriban szerettem meg az olaj meleg, kékesbama szagát — s vele együtt az annyival világosabb benzinét — meg magukat azokat az olajos rongyokat is, melyek hűséges, apró háziállatokként vesznek körül minden sofőrt. De főleg azóta szeretem az utakat és megint főleg Apámat, bár most már elég régen nem találkoztam vele, ha jól utánagondolok, tulajdonképpen már évek óta nem. Annyira, hogy én a helyében 2
