Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9. szám - Grezsa Ferenc: A premodem novella története (Bodnár György: A „mese” lélekvándorlása)

amely már — Bodnár szerint—egy új regényfaj - ta létformája. A mese az emlékezés irracionális közegében bontakozik, az oksági elvű cselekményt és az objektív tér-idő epikai hitelét lírai atmoszférakeltés és hangulatteremtő asszociációsor helyettesíti. Az „utazó” hős kívül él társadalmán és történelmén, létdimenzióinak paradox voltában — a szerelem végső menedékében és kudarcában, az élet vegetatív örömeiben és a kielégületlenség dekadenciájában — az író voltaképp az emberi elidegenedés egzisztenciális érdekű válaszlehetőségeit kutatja. De a premodem novellairodalomban nemcsak a ciklusregény (Halász Gábor definíciója szerint: cselekményregény) struktúrája készül el, utak nyílnak ki belőle a huszadik századi nagyepika két alaptípusa, a korrajzregény és a lételvű lélektani kompozició felé is: az újfajta ábrázolás és formateremtés benne keletkező elemeiből épül fel ugyanis mind a társadalmi körkép, mind a lélekmonódia műfaji változata.

Ha a századforduló novellairodalmának áttekintésével Bodnár a modem próza genezisét példázza, Kaffka Margit életművének elemzésével e próza történetét. A tétel a Nyugat nagy nőirójára is érvényes: az új regény bölcsője az elbeszélés. A Polixéna tant például — a dzsentri züllés és a női sors problémájának egybekötésével és a főhős passzív, médiumszerű lelki alkatával — előképe a Színek és éveknek, amely a témát úttörő módon nosztalgia és ítélet határpontján, az emlékezés impresszionisztíkus technikájával ábrázolja. De az írói teljesítménynek a szerző felfogása szerint nemcsak ön-, de helyi értéke is van, tárgyán túl a rendszerben betöltött szerepét is demonstrálja. A Mária évei — az „új asszony” karakterével és a freudi pszichológia szemléletmódjával — így lesz előfutárává a Gólyakalifában, a Tímár Virgil fiában és Kosztolányi egyhősű kompozícióiban tetőződő lélektani regényvonulatnak, az Állomások pedig — az individuum győzelmének ironikus és a történelem hanyatlásának tragikus ábrázolásával — a korrajzregények heterogén típusának, melyet Móricz Fáklyája, Szabó Dezső Elsodort falu\a és Babits Halálfiai\a képvisel. Kaffka alkotó pályájának íve a korai novelláktól a háborús évek kisregényekig: tükörképe, jelképe, magyarázata a Nyugat prózairodalmában ekkor végbement változásoknak — a szecessziótól az újrealizmusig terjedő átalakulásnak. A Színek és évek még színes emlékek és lírai álmok újromantikus

foglalata, csupa látványra koncentráló gazdagság, a Hangyaboly már kopár, eszköztelen stílusú, tárgyias ábrázolás, mely tényigazságaival hat. Bodnár meggyőzően bizonyítja: Kaffka korántsem volt a Nyugat modernségére rálicitáló, túlbuzgón neofita író, hanem olyan alkotó, akinek nemcsak egyetlen (szerencsés ihletű) műve, de egész életműve meghatározó jelentőségű tett és maradandó érték a századelő magyar prózájában.

A tanulmánykötet zárófejezetében a szerző a Nyugat első korszakának irodalomszemléletét összegezi: bölcseleti alapját — mint megállapítja — a pozitívizmus és életfilozófia „termékeny kompromisszuma” alkotja, s az egyéniséget felszabadító szubjektivizmust a szocializmus közösségelvű gondolkodásával kísérli meg összhangba hozni. (Terjedelmi okoknál fogva némiképpen halványabbnak, a szükségesnél elvontabbnak tűnik, amit Bodnár az egyes írók: Ady és Móricz, illetve Babits és Kaffka kritikai munkásságáról mond.) E modell révén a Nyugat mozgalma hasonló funkciót tölt be az irodalmi tudat megújításában, mint később a magyar avantgárd. A tízes években azonban — főképp Fülep Lajos és Lukács György tanulmányaiban — megfigyelhető az impresszionista egyéniségkultusz meghaladása, az „empirikus” én helyett a „metafizikai” én igénye, amely Babits neoklasszicizmus-programjában és a második nemzedék világnézet- és törvénykeresésében, illetve „tárgyias” műesztétikájában ölt testet.

Bodnár György kitűnő munkája, A „mese” lélekvándorlása amellett, hogy megbízható, tudományos összefoglalást ad a magyar próza „pre- modem” korszakáról, egyszersmind az irodalomtörténeti monográfia elavulóban levő műfaját is korszerűsíti. Három perspektívát köt össze benne: a történeti szempontú folyamatrajzét, az életmű kriktikai vizsgálatáét s az irodalmi köz- gondolkodás leírásáét. A műelemző, az irodalom- és eszmetörténész fog össze, hogy az alkotást a korban (a műfajok és irányzatok relációiban, az irodalmi tudatban) elhelyezze, s az esztétikai értéket a kor fölé emelve számunkra közvetítse. Könyve teljes irodalomtörténet, melyben a rész az egészért áll helyt, noha az „intenzív totalitás” jegyében csupán a korszak egyetlen metszetét (a novellaműfajt) s egyetlen reprezentáns teljesítményét (Kaffkáét) nagyítja ki.

Gr ez s a Ferenc

95